Megviselt és talán kicsit kopott emberek ülnek be a sajtóbemutatóra, hogy megnézzék magukat egy dokumentumfilmben. S mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, az első percekben kornyikál a zene, torz a narrátor hangja. A rendező felugrik, kirohan a gépházba, majd visszasiet és szabadkozik, hogy harmincöt nap alatt forgatták a riportot; sürgette őket az idő, elvégre az Alkotmánybíróság elé került a Bokros-csomag, szinte a vágószobából hozták ide a kazettát, elnézést.

Én legalábbis elnézem neki a malőrt, de csak azért, mert a film jó, sőt kitűnő. Nem siránkoznak benne a megszólaltatottak, hogy jaj, mi lesz a magyar kultúrával, mindössze higgadtan és szomorkásán sorolják, hogy ha a kormányzat megvalósítja a parlamenten keresztülvert törvényt, akkor nem lesz szobor, és satnyul a gondolat, a szoftver pedig Nyugatra vándorol. Elképzelhető, hogy külön-külön nincs igazuk a nyilatkozóknak, ám a sok-sok mozaikból meghökkentően hiteles kép kerekedik a honoráriumok megadóztatása nyomán felvázolható helyzetről. S itt már réges-régen nem arról van szó, hogy a rendező miért éppen ezt a szálat húzta ki a Bokros-csomagból. Bármelyik szálat kihúzhatta volna: a kérdezettek ugyanis a maguk sajátos módján arra vállalkoztak, amit a Pénzügyminisztérium és az Országgyűlés elmulasztott. Elvégezték a hatáselemzést. Fél életemet moziban töltöttem, ráadásul dokumentumfilmekre szakosodtam. Nagyon fel kéne kötnie a fehérneműjét annak, aki be akarná bizonyítani, hogy ez a film nem üti meg a közölhetőség mértékét. Éppen ellenkezőleg: az isten is arra teremtette, hogy elgondolkoztassa a nézők százezreit. Nem a művészeket és nem a kultúrembereket, hanem mindazokat, akik azért már megtanulták az életben, hogy egy intézkedésnek nemcsak a funkcióját érdemes vizsgálni, hanem a mellékhatásait, fogalmazhatnám úgy, hogy az ártalmait is.

Jobbra tőlem ül a tévés főszerkesztő. Régi ismerős, becsülöm a kulturáltságáért és riporteri életművéért. Későn nősült, két kisgyereke van, kicsi a lakás, sokáig Skodán járt. Három éve, két éve, még tavaly tavasszal is együtt szorongtunk a tiltakozó összejöveteleken, vicceket eresztettünk meg Csúcs Lászlóról és Nah-lik Gáborról. Bár az utóbbi emlegetésekor ő savanyúan mosolygott, mert akkor már hónapok óta parkolópályán volt, ahogy ezt akkoriban mondták: az elfekvőben. Csupán az alapfizetését kapta, s nagyon sokat kellett máshová dolgoznia, hogy eltartsa a családját. Csak azért nem rúgták ki a Magyar Királyi Televízióból, mert milliós végkielégítést kellett volna fizetni neki. Most szolgálati kocsin jár, egy egész részleget bíztak rá a Szabadság téren. Mindez valamelyest kárpótolja azért, hogy elrabolták a legszebb éveit. Megint elemében lehet, gondolom magamban, dönthet egy kemény és hatásos film sorsáról.

Dönt is. Azon melegében közli, hogy ez nem az ő asztala, legföljebb annyit tehet, hogy a kazettát eljuttatja a másik, szerinte illetékesebb főszerkesztőhöz. Sejtem, hogy ott, belül mi játszódik le. Miért éppen ő kockáztasson? Miért éppen neki mondják éber főnökei, hogy szíveskedjék kiszállni a szolgálati kocsiból, s mondjon le a százezres fizetésről meg a prémiumról? Miért éppen őt hozzák most olyan helyzetbe, hogy ötvenen túl esetleg ismét taccsra kerüljön? Majd a másik főszerkesztő, az emigrációból visszatért, elvégre kint magas állami nyugdíjra tett szert, neki szinte zsebpénz az itthoni fizetés.

Körülbelül ezt olvasom ki a rokonszenves ismerős szeméből. Amire persze mondhatja azt, hogy egészen máson gondolkozott, ehhez azonban esztétikailag kellene elmarasztalnia a filmet, márpedig az ilyesmihez túl becsületes. Ekkor ötlik fel, hogy fogadást kéne kötni a film sorsára. Egyik kritikuskollégám hajlik is rá, szerinte a riport előbb-utóbb utat tör magának a tévénézőhöz. Mert nem lehet - fejtegeti -, hogy akik tavalyelőtt együtt vonultak fel a Demokratikus Charta fáklyás menetében, akik tavaly kora tavasszal bezsúfolódtak a Kolibri Színházba, hogy fügét mutassanak az akkori hatalomnak, azok most szembekerüljenek egymással. Csupán azért, mert egyikük ragaszkodik a függetlenséghez, és nem rest a saját pénzén filmet forgatni egy megszorító intézkedés társadalmi hatásáról, a másikuk pedig hivatalt vállalt. De bizony lehet - vitatkozom vele-, ilyen ugyanis a hatalom természete. A szavazatainkkal koalícióra segítettünk két olyan pártot, amelyek a mi értékrendünk jegyében vállalták a kormányzást. S most, egy év múltán kinek-kinek el kell döntenie: vállalja-e a kockázatot, hogy elemzi, sőt szükség esetén elítéli annak a kormánynak a mindennapi gyakorlatát, amelynek alapelveivel változatlanul egyetért. A mi filmrendezőnk eldöntötte, ahogy hallom, eddig hétszázezer forintjába került, hogy független értelmiséginek érezhesse magát, holott a legcsekélyebb stábot használta a forgatáshoz. Ezért van értelme annak, hogy nincs médiatörvény. Ha lett volna, most állami meg magántelevíziók harcolnának a néző érdeklődéséért, és illetékes főszerkesztőik sorban állnának a rendező ajtaja előtt.

Kritikuskollégám természetesen elveszítette a fogadást. Az emigrációból hazajött főszerkesztő nem vállalta a filmet, becsületére váljék, hogy legalább mellőzte az esztétikai elmarasztalást. A másik állami - a leghosszabb magyar folyóról elnevezett - televízió fő-főszerkesztője pedig azt üzente, hogy jó a film, de nem szívesen húzna ujjat a Pénzügyminisztériummal; várják a költségvetési támogatást... A rendező különben tegnap kapta meg az utolsó számlát, ha ezt befizeti, a dokumentumfilm önköltsége megközelíti az egymilliót. Úgy rémlik, a valóság feltárása egyelőre veszteséges vállalkozás.

Zöldi László