Mednyánszky László (1852-1919)
Kiállítás a Nemzeti Galériában

Tudom, hogy nagy festő, hogy jelentős figurája a XIX. századi Európa képzőművészetének. Ismerem néhány képét, de együttes összbenyomásom nincs róla, pedig szakmai elődöm, aki remekül fényképezett, dramaturgiailag használta a fényeket. Mégis nagyon keveset tudok róla. Valami miatt nincs benne úgy a köztudatban, mint kortársai. Talán nem volt olyan népszerű, olyan jól eladható. Talán azért, mert sosem adta könnyen magát.

A gigantikus kiállítást a Galéria földszintjén és harmadik emeletén rendezték meg. Több mint 500 mű látható itt. A harmadik emeleten korai rajzok, grafikák, vázlatok, festészeti kísérletek, haditudósítások rajzai láthatók. Az első rajzok az 1860-as évekből valók - azaz 8-14 éves korában már olyan művek születtek, amelyekhez hasonlót sok tisztességes festő egész életében nem tudott kirajzolni magából. A fákról, tájakról, várakról, kertekről szóló rajzok, akvarellek elképesztő gyengédséget, kíváncsiságot, rajztudást sugároznak. A témák kiválasztása, a kompozíciók olyanok, mintha egy kosztümös film díszletét látnánk. Romantikus, realista, szimbolikus egyszerre. Az ekkor született portrék néhány vonallal készültek, de már a karakter, a modell sorsa pontosan kiolvasható belőlük. Ahogyan egyik grafikát elhagyva befordulunk a hosszú folyosószerű csarnokba, elképedek, mennyi kép várja, hogy szembesüljünk. Rajzok százai, amelyekről egy dolog mindenki számára biztosan kiderül, hogy nagyon-nagyon tudott rajzolni. Rá minden bizonnyal mondható, hogy Isten áldotta tehetség, mert amit látunk tőle, azt soha, sehol nem lehetett megtanulni.

Várromok, tájképek a 70-es évekből. Van bennük valami közös, alkonyi, vagy hajnali színek üdítenek fel. Csak a táj dominál. Nincs ember a képeken. Völgyek, szakadékok, ködbe merülő szurdok, felülről nézve, mintha egy légi felvételről látnánk. Vajon honnan nézhette? Vagy a nézőpontot a képzeletében találta ki? Egy kis képen óriási totál. A 'Jégzajlás Poprádon' című rajza olyan, mint egy Antonioni vagy Sára Sándor filmből kiemelt részlet. A nagytotálban, a kép közepén, egy picike ember küzd. Egy rúddal próbál hadakozni a hatalmas jégtáblákkal szemben. Amilyen kicsi a kép, olyan drámai erővel hat. A filmesztétikában a nagytotál fogalmát ezzel a képpel kéne tanítani.

Képek százaiból nehéz választani, de van egy korai tanulmánya. Egy öregasszony hatalmas fotelban ül. Egy laza vázlat, csak néhány vonal az egész, és mégis minden benne van, amit öregségről, kiszolgáltatottságról, elmúlásról tudni lehet. Mitől van benne? - kérdezem magamtól, mitől hat ilyen erősen, hiszen a figurának nincsen arca sem, csak ceruzával húzott körvonala mindennek. Állok a kép előtt, és próbálom megfejteni a titkot, de nem lehet. A falon egy másik nő képe következik, ami azért tűnik fel, mert más festőkkel ellentétben, Ő mintha soha egyetlen nőt nem festett volna meg. Ezen a kiállításon sem látni aktot, múzsát, szerelmet, csak ablaknál fekvő beteg nőt, aki éppen haldoklik. Több képen is ez a téma. Számára valamiért fontos volt, s mint egy beégett emlékkép jön elő a halálközelség. A személy, vagy talán a hangulat égett be? A képtől képig lépegető látogatónak itt biztosan nem marad ideje a választ kivárni. Csak azt látja, hogy az ablakból bejövő szokatlanul rideg, sápadt fény ránehezedik a nő mellkasára. Nem olyan, mint a nap fénye, inkább mint egy égi üzenet, hogy lassan közeleg a vég. Valószínű, hogy ezt is depreszsziós korszakában alkotta, mint a 'Térdelő sebesült' vagy a 'Térdeplő halálra ítélt' c. képeket is. E motívumok később többször visszatérnek, mint egy váteszesen megérezve előre az első világháború képeit, a képes haditudósításokat.

Az európai képzőmuvészet történetében mindig voltak olyan egyéniségek, akik valami miatt meghatározhattak egy-egy művészi áramlatot, kialakíthatták egy-egy stílus arculatát, akikhez sokan csatlakoztak. Így született pl. az impresszionisták, szürrealisták, kubisták csoportja. Mindig voltak olyanok is - igaz kevesen - akik sehová sem tartoztak, akik egyedül is képesek voltak maradandót alkotni. Talán, mert valamitől mások voltak, talán mert nem fogadták be őket, nehezen kezelhető egyéniségüket, vagy túl dominánsak voltak. Lényeg, hogy nem fértek be egyetlen körülhatárolható keretbe sem. Magányos alkotók, magányos farkasok voltak a század nagy forgatagában. Ilyen volt a mester, Mednyánszky László is, aki fiatalon sok mindent kipróbált, sokat kísérletezet. Bármely irányzat kiemelkedő képviselője lehetett volna, de nem lett. Egyre jobban kialakult saját világa. Sajátos életet élt, és az európai festészet történetében sajátos életművet hozott létre.

Titokzatos, bonyolult ember. A lelke mélyén ízig-vérig értelmiségi, aki egyszerre arisztokrata, kozmopolita, individualista, nomád. Örökké a szabadság és a függetlenség után vágyódik, folyton elégedetlen a szabályokkal, a világgal. Magányos képeket alkotó magányos lázadó, mégis munkásságában meghatározó az emberi sorsok ábrázolása. Modelljei egyszerű emberek, kocsisok, cigányok, kubikusok, csavarók, kétes alvilági alakok, vagy katonák voltak. Ahogy nézem a képeket, azt érzem, hogy nála a természetnek is arca van. Sorsa van a tájnak. Komoly, drámai festő. Mindent lefestett, amit látott, amit érzett. Egész munkássága alatt azt a fénysugarat kereste, amely a sötétben megvilágítja belső látomásait.

Mednyánszky úgy fest, ahogy a nők kötni szoktak. Néha kényszeresen, néha rutinból, néha gyönyörűségből, néha azért, hogy ne kelljen senkivel kibeszélni a belső bajait. Otthon van Párizsban, Bécsben, Budapesten, de leginkább az ősi birtokon, a Tátra alján álló Nagyőrben (ma Strázky) található kastélyában.

Mednyánszky mindenhol rajzolt. Mindent lerajzolt, amit más halandó észre sem vett. Az út szélén álló csavargóktól, az eső utáni erdei vendéglő vizes padjaiig mindent megörökített, amivel találkozott. Úgy rajzolt, mintha naplót írt volna. Mániákusan dokumentálta önmagának az életet. Készített tanulmányokat falevelekről, grafikai pillanatfelvételeket az Erdélyi tutajosokról, az útjába kerülő elhanyagolt temetőről, várromokról, legelő állatokról. A látogatók a képeket néha csodálkozva, néha gyönyörűséggel, néha elképedve nézik.

Fantasztikus hangulatokat fest. Tud valamit, amit csak kevesen. Olyan elfelejtett emlékeket tud előhívni egy téli tájképpel, amely visszahozza a néző gyerekkori emlékeit is. Mintha én is jártam volna abban a kertben, mintha én is láttam volna azt a havas fát, pedig mindenki csak a maga fáját láthatja. A kép azonban elő tudta hívni, amire már régen nem emlékeztem. Városképeket is festett, megelőzve a mai anzixokat, képeslapokat. Prágáról, Bécsről, Budapestről, Párizsról olyan képeket készített, hogy mind a mai napig az Ő nézőpontjából fotózzák e városokat, keresve azt a látószöget és hatást, ahonnan és ahogyan Ő megfestette. Ezek a képek részben kordokumentumok, részben békét és nyugalmat sugárzó idilli képek.

Néhány képén kitalálta a háromdimenziós sztereo festészetet, azt a technikát, amitől a fények és árnyékok, valamint az erős kontrasztok hatására szinte térben látjuk a kép egy részletét. Ahogy múltak az évek, képei egyre mélyebb lelki tartalommal teltek meg. Érezhető, hogy számára festés közben nem léteztek technikai nehézségek. Az anyaggal, a színekkel, az ecsettel, az ujjbegyével, azt csinálta, amit a belso hang diktált, amit belül látott. Neki nem volt kérdés a stílus, az éppen aktuális uralkodó irányzat, a divat. Nem számítottak az 'izmusok', mindentől távol tartotta magát. Hihetetlen, hogy hány 'izmust', hány világhírűvé vált festőóriást előzött meg egy-egy képével. Sehová sem tartozott, festészetének nem volt előzménye. Lyka Károly azt írta róla, hogy: 'Mednyánszky, önmagának volt az ose.' Nem lehetett beskatulyázni, nem engedi magát ma sem. Minden munkája más.

Az emeleti tárlaton, a vége felé, olyan képek következnek, amelyek igazán ma sem túl publikusak. Az első világháborúról szóló képi tudósítások így együtt olyanok, mint egy dokumentumfilm. Mednyánszky képről-képre drámai tömörséggel mutatja be a háború értelmetlen fizikai és mentális pusztítását. Mintha Ő lenne Hemingway vagy Robert Capa elődje. Ő is önként ment a frontra tudósítani.

Vajon miért ment aggastyán korában a halál közelébe? Az adrenalin szintjét akarta növelni, vagy az értelmetlen, embertelen, ostoba háborút akarta bemutatni, mint tanulságot? Mindenki mást gondol erről. Miért csinálta? Miért rajzolt meg hadikórházakat, elesett katonákat, elhullott lovakat, kivégzéseket? Talán, mert úgy érezte ez a küldetése?

Milyen érdekes, hogy életében e képeket soha, sehol nem állították ki, utána sem nagyon. Az ismert filmtudósítások, hadijelentések, kordokumentumok talán nem olyan szívszorítóak, mint Mednyányszky ceruzarajzos tudósításai. Szomory Dezső is haditudósító volt. Az Ő tudósításait vették át a napilapok, a magazinok, mint autentikus fronthíreket, pedig az író ki sem mozdult Sütő utcai toronyszobájából, az egészet magában látta, élte meg, hasonlóan mint Henry Roossan Dorsan haditudósító. Mednyánszky ott volt, hiteles volt. A hitelsség ténye azonban már akkor sem érdekelt senkit.

A földszinti nagy tárlaton egy új világ tárul fel. A művészettörténetben számos irányzat arról szól, hogy mi módon lehet egy-egy karaktert ábrázolni? A barokktól a manieristákig ismerünk sok-sok alkotót, művet, amely más és más formából, anyagból alkotja meg vagy hozza létre a kívánt formát. Én azonban még nem találkoztam olyan önarcképpel, amelyben nem egy arc, hanem egy táj dominál. Ezek belső önarcképek, tájformába öntve. Olyanok, mint egy titkosírással írt napló. Bolyai Jánosra gondolok, aki gótbetus tükörírással írt le 14 000 oldalt, mert attól félt, hogy ha elolvassák, őrültnek fogják nyilvánítani. Talán így lehetett Mednyánszky is, amikor a lelkét próbálta megmutatni a világnak. Avagy talán csak önmagának vallott e képen?

A nagyméretű olajképek, apró miniatúrák, tájképek, portrék csak úgy sodorják a kíváncsi tekintet. Vannak képek, amelyeken érezhető, hogy gesztusból, talán indulatból készültek. Egy-egy folt, egy-egy törlés, egy-egy vastag ecsetvonás, az egész elnagyolt, és persze zseniális! - mert a nem látható fontosabb jelentést kap a láthatónál! Vajon honnan tudta abban az érzelmiállapotban, hogy mit kell megfesteni, és mit kell elhagyni? Műveinek jelentős részét a természetben csak felvázolta. Szinte minden képét műteremben festette meg. Nagyon modern képek, nagyon izgalmasak, szépek.

Honnan tudhatta előre, hogy fel fogják fedezni majd azt a nagy látószögű objektívet, az un. halszemoptikát, amely 180 fokban látja a világot. Honnan tudhatta, amikor ilyen hatású képeket festett? Ma a fotó és filmművészet jelentős energiákat arra fordít, hogy különböző szűrők, előtétek segítségével olyan hangulatokat hozzanak létre, amelyeket Ő már 1910. körül kitalált, és képein alkalmazott. Honnan tudta előre?

Vannak képek, amelyek szinte egyszínűek, monokróm hatásúak. Van olyan képe is, ahol a kép szereplője, bizonyos Juszt Zsigmond fekete-fehérben ül a színes háttér előtt. Milyen furcsa ez is. Ezt a képi effektust 100 évvel később Spielberg csinálta meg egyik filmjében. Vajon tudta-e, hogy ki találta ki az eredetit, és főleg miért?

Azok, akik ismerték, elsősorban közeli és távoli rokonai, sok jót nem mondtak róla. Talán, mert nem ismerték eléggé! Autisztikus, skizofrén, magányos, zavaros ideológiával bíró arisztokrata, aki elosztogatta vagyonát, akinek a csavargás fontosabb volt, mint a családi tradíciók ápolása, aki mint oly sokan, mindenéből kigazdálkodott. Mint oly sok művész, többször is megjárta a poklok poklát. Magányos, de valószínűleg ez a maga választása, hiszen a világot járva mindenhol nagy szeretettel, tisztelettel fogadták, befogadták, elfogadták. Miközben a mediterrán tájakon fest képei üdék, csillogóak, szikrázóak, mégis mindig hazajön. Aztán, amint hazai tájakat fest, borongani kezd, sötétülni, egyre nagyobb foltokban jelenik meg a füstös, áthatolhatatlan, borzongó valóság.

Nem érdekli a pénz, a képek is csak addig izgatják, amíg festi őket. Becslések szerint több mint 3000 képet festett, de ezeknek még a felét sem sikerült felkutatni! A modelleknek sokszor az elkészült képpel fizetett. Míg családja egy része őrültnek tartja, és nem támogatja, addig Budapesten a Singer és Wolfner alapítvány anyagilag és mentálisan is élete végéig segíti. Ez az egyetlen fix pont az életében.

Csak egy tanítványa maradt az epigonok sűrűjéből. Wolfner József fia, Farkas István, aki a kor egyik legjelentősebb festőegyéniségévé vált, de sajnos karrierje kettétört. 1944-ben Auschwitzban a gázkamrában végezte.

Mednyánszky bátran bánt a fények terelésével, a fények színeivel, reflexeivel. A fény számára talán fontosabb volt, mint maga a kép témája. Egy öregasszony ül a sötétben. Csak a kályhában izzó parázs világítja meg az arcát. A kályha nincs a képre festve, csak a fénye. Az alaphangulat sötét, bizonytalan. Az elmúlás, a magány, a belső erő fogyatkozása jön át a parázs fényében. Fény a sötétben. Minden képírók őstanítója, Rembrandt mester tudta, hogy hogyan lehet a sötétebb, és a még sötétebb viszonyát úgy alakítani, hogy a kevésbé sötétből derengő fény legyen. A színek, a fény vibrálása, puhasága, vagy keménysége, ahogy a drapériára az arcra, egy-egy kézfejre reflektálódik, mindent meghatároz. A lélekhez vezető utat a fény adja meg! Az igazi képek hangulatát a fények határozzák meg. Ahogyan Mednyánszky lelke változik, úgy változnak képein a színek, a fények, a látószögek.

Hatalmas anyag, megrázó és egyben felemelő. Másként jövünk ki, mint ahogy bementünk. Gazdagabban. A lelkunk érzi kapott valamit, valamit, ami különleges, amihez ettől fogva már közünk van.

Dénes Gábor