Általános információk | Curriculum Vitae | Művészi hitvallás | Díjak     | Megrendelés |


Kerek márványasztal fölött,
Nézem szemeidet
Gőzölgő hársfatea illanó illata bódít,
Kinyitom magam, beszívlak,
Vékonyka ujjaid között
Látom a kezem,
Megfeszül a perc,
Kifehérlik melltartód pántja,
Válltöméses vállaid alól,
Sziréna vágja át a csendet,
Kékfényei az ablakra csapódva
Lefolynak valahol.

Nézem elálló fülecskéidet,
Mint a kirakós játékot a gyerekek,
Ajkad, próbálom
Ajkammal összerakni,
És hozzá, hogy nem láthasd,
Cukrozott brióst nyelek.

Nyugodtan fekszem,
A plafonon figyelem a pontot.
Melegszik a karom,
Lebegni kezdek,
Lassan feladom,
Amit hétköznapok, elől
A mélybe rejtek.

Kiszáradt a szám,
Mert nem tudtam,
Hogyan mondjam el.
Nincs közöd hozzá,
Magától fogant,
Magától hal el.

A kocsiban bepárásodott
Üvegen futkostak a könnyek,
Szerelmeimnek folytonos jaja,
Ritka sötétbe porlik a hold,
Leolvad rólam is a sűrű fény,
Tapogatódzom,
Keresem helyem,
Ahol végre kiegyenesedhetem.

Csupán a véletlen
Ahogy egyforma
Világos és sötétkékek
Lettek színei
Az ázott esernyőnknek?

Lehet, hogy így kell látnom
Távolról közel,
Hogy minden, mi fontos,
Oly gyorsan múlik el.
A csillagoktól kérdezem,
Véletlen ez,
Vagy ezer évek távlatából
Jó előre szabva?

Látlak magam felett,
Magamat kiterítve, Szétesve, kitekerve
Mindenhol mindenben látlak
És folyton kerülöm a szót,
Bizonytalanságban,
Könnyek és a nevetés között
Dermesztő hidegen.

Elálló kis füleit a hajába dugva
Néztem és eszembe jutott,
Láttam már.
Termetre, hajszínre is hasonlít
Anyámhoz,
Könnyre boruló kedve,
Kérdező szeme,
Beszédes csendje is ismerős.

Kislányos ujjaival
A levegőben köröket keresve,
Törékeny vállával
Egyre feljebb emel, és
Belelebegtet a végtelenbe.

Elmerül minden ékes érzés
A feledés háborgó tengerében,
Perzselő fájását oldja már
A lassú csend,
Már kilépett,
De még maradt belőle idebent.

Megfog a józanabb kezed,
Felemel, mint kisfiút,
Ha vérfürdőbe mártják,
Szégyenli mocskát,
Amelyet nem takar lepel,

Azt mondják,
Ez férfiasságra nevel,
Azt érzed belül,
Menekülni kell.

Helyzetedtől körből körbe,
Túllebegve
Elveszítetted,
Hol kezdődik a bent, a fent,
Már nem találod,
Hogy te, vagy Ő van-e,
Idelent.

Túljátszódtad szereped.
Megroggyant a tudatos erő,
Te biztos voltál magadban,
Mintha más nem is lehetne nyerő.
Zuhantál egyre a mélybe,
Elhitted, ami csak álom,
Valósággá gyúrtad őt,
De rosszul számítottad ki
Tered és időd.

A levegőt színezik a szemei,
Ha beszél
Hirtelen világosabb lesz minden.
Fák táncolnak az utak szélein
Felhők kergetik fodrukat,
Eső esik, rohanok felé,
Mosolytalan marad fent a nap.
Elképzelt, elkésett pillanat,
Ahogy énfelém szalad.

Csak várom,
Mint a reménytelen vonatokat.
Ahol nincs már menetrend,
Hetek múlnak el
Síntelen zakatolások
Kihalt várótermeiben.

Szaladnék én is utánad,
De szégyellném, ha
Mások előtt látnak
Futóbolondnak,
Aki feladva minden férfias
Hagyományt,
Nem veszi észre
Reménytelenség mocsarába
Süllyesztő adományt.

Mosolyod néha bevillan
Egy, egy álomba ringató
Halk mondatod úszik el,
Ujjaid hűvös érintésétől
Párás folt a márványlapba,
Mint az örökkévalóság olvad el,

Mit gondolsz mirólunk?
Csak gondolatban,
Éjszaki sikamlós utakon
Lehetünk e völgyeknek hegye,
Gügyögő baba képének
Végtelenbe terülő kerete.
Kékek és vörösek elegye,
A mindenható erőnek
Gyógyító fegyvere.

Mindig is tudhattam volna
a válaszod,
Csak játszom magammal,
Próbálom feszíteni a húrt,
Felpörgetett búgócsigaként
Futtatom csíkjaimból a bút,

Megdobbansz néha még,
Csak nézel rám nagy szemeiddel.
De jó, hogy nem érted.
Nincs mit darabolva,
Apró vágyaktól ébredve
Nyerésre józanodva megélned.

Szédítő mélységek felett kacsázva
Mindegy mi lesz, lallázva
Repülök feletted,
Kék esernyőkön állva,
Integetnék, de ablakodból
Mást látok kitárva.

Belül valami elszivárgott.
Mintha naponta kevesebb lennék,
Szürkébb, tompán kongóbb,
Nehézkesebb, félőbb, kérdőbb,
Érzem, visszafelé forgat a hóra

Már halk üzenet a légben
Ahogy felfúj, és kiszívja
Belőlem a létezés jelét
Gravitációdhoz kötött térben

Az értelem fáradó ereje.
Mindegy lesz, egyre megy,
Ha részvéted nélkül múlik el,
Ki jött, ki van, ki megy.

Néha gondolok rá,
És előre félek,
Mi vár rám, ha már
Semmit sem remélek.
Próbálom magam
A világhoz,
De ami most van,
Nem az enyém,
Ami volt, úgyis oda van,
És ami lesz,
Nem több mint a van,

A pofonom után,
Amit kaptam
Magamban
Mélyen fájok, de
Gyáván kifelé
Mást kántálok,
Mert, ha kimondanám,
Amit érzek,
Tudom előre,
Csak a vágyad szállna,
Ha válaszolnál is
Nagyon fájna.

Megtorpanok a szó előtt,
Nem látok utat,
Kérdezlek,
Más felöl kerülve,
Elmozdíthatatlan falak
Küszöbére ülve,
Tőled messze, messze
Nem merem kimondani,
A szót.

De látja,
Szorong tőle,
Menne el,
Visszafordíthatatlan
Már rajta a kabátja.
Sokszor vesztettem így,
Szépreményű nemes kegyet,
De mindig ugyan úgy rontani,
Felfogni ésszel nem lehet.

Te azt hiszed, hogy te győztél,
Pedig csak legyőztél,
Győztél...

Te azt hiszed, hogy már tudod, milyen vagyok,
Azt hiszed, hogy ilyen vagyok,
Pedig ilyen vagyok,...

Te azt hiszed, hogy nálad nem nyerhetek,
Azt hiszed, nem nyerhetek,
Pedig csak én veszíthetek...

Te azt hiszed, csak ennyi volt, elég,
Pedig elég volt ennyi,
Már minden ég...

Te azt hiszed, nem tudom mi lesz, ha már tudom,
Tudom mi lesz, már tudom,
Féltelek, és nem akarom...

Te azt hiszed, ez olyan komoly nagy menet,
Hiszed, komoly nagy menet,
Mennem kell, neked.

Te azt mondtad, ne szégyelljem magam,
Rólam szól minden kérdés,
Minden álom,
Csak keresem magam, és mert nem találom.

Rólam szól minden kérdés,
Önző vadállat,
Aki vérbe édeset szeret,
Kijátszva még a maradék idot,
Mielőtt tálalná magának,
A kábult deli nőt,
Csorgó nyálát
Az első harapásra váltja,
És ameddig csak ízlelgeti,
Nem is nagyon bántja.

Rólam szól minden kérdés,
A válaszaid, az ujjad, ahogy tartod,
A szemed, ahogy egy pillanatra
Bearanyozta a hangod,
Ahogy majdnem kicsöppent
A könnyed,
A csodálkozó mosolyod,
A hajad amint görbed,
A mondataid, amiket elrakok,
Magam köré, előled, gyűjtöm
Melegszem vele,
A kilincsre lopott illatod,
Az ágy, hogy gyere végre be,
Rólam szól minden,
Most már tudod.

Tudod, én tudom,
Hogy ez csak egy pillanat,
Langyosan simogató,
Finoman fájó,
Boldogság nélküli
Őrült és reménytelen perc,
Ami csak megéget,
Aztán elszalad.
Hiába hívnálak,
Hogy csak egy kicsit maradj,
Ennyiből kell
A mindenséget élni.
De olyan ritkán akad,
Akihez az ember
Szeretne felérni,
Akiről ábrándozna,
Róla, másnak mesélni,
Akiért titkok nyomasztó
Tonnáit cipelné,
Akiért hazudna, csalna,
Kijátszva magát,
Az időt, az Istent,
Akitol erőt kapna,
Több lenne magának,
Akitől repülni tudna,
Ha szárnyat adna vágynak.

Egy perc még,
Teleszívom magam veled,
Gyengéden, titokban,
Ügyetlen ürügybe álcázva,
A kellemetlenségektől féltve,
Ennyi lehet belőled,
Nekem mára,
Fejemet más ölébe hajtom,
A nevedet áldva.

Nem játszol velem.
Tisztességből
Hagytam el magam,
Hogy te is szólj,
Ha van még benned,
Ha volt is valaha,
Ha nem értettelek félre,
Ha volna még benned a "ha",

Látod rajtam,
Érzed is, tudom,
Rólam szó ez is,
Nem kérdezem,
Nem keresem,
Próbálok nemesen
Átsiklani a lényegen.
Mert félnék hallani,
Megalázna és összetörne
Ha kimondanád,
Nincs kölcsönösség
E csonka körbe...
Ezért nem hagyva
Neked teret,
Menekítem
Józanságod elől.
Fájó mámorom
A maradék időt,
Mert szól valami rólam is.

Nem is értheted már,
Túl vagyok saját horizontomon,
Visszanézek a mélybe,
És néha szédülök magamtól
És iszonyodom.
Te azt hiszed, már ismersz,
Én kedvesen eljátszom neked,
Nagyokat csodálkozom,
Ha kell sírok, ha kell nevetek,
A te hálás közönséged,
Csak az lehetek.

Mit érzel,
Amikor így neked
Ontom a szót,
Fergetegből a végtelenbe
Öntöm eléd hangjaim,
Hol van az a kontrol,
A híres hyper tér,
Hol van a
Metakommunikáció hitele,
Hol vannak a többiek,
Akik csak ridegen
Mosolyognak,
Lesajnálva a jövőt, a múltat.

Te is hallod, amit én?
Te is várod csörrenését
A távolból irányított jelnek?
Te is csalódottan nézel
Az üzenetrögzítődre,
Hogy megint semmi,
Te is elbizonytalanodsz,
A piros autóktól,
Kék esernyőktől,
Rántott sajtoktól,
Márványasztalos hársfateáktól,
Negyedgirizdig
Kirágott citromoktól?

Ez sem te vagy,
Csak egy ember lánya,
Akihez hozzákötött
Egy titokzatos láma,
Akihez bejáratos volt a bálna,
Akinek fekete fehér volt
Csupán az álma,
Mit csinálsz ilyenkor este,
A telefonra várva.

De hogyan is tehetném
Kérdezed,
Hogyan lehetnék ott veled,
Hiszen itt vagyok,
Mosolyra arc,
Ha nem ragyog
Mivégre lesz belőle
Gyöngyözo öröm, mímelni
Meddig lesz erőnk,
Kizárni,
Aki volt, és van közel,
Elterelni azt,
Az éjszakák zsilipeivel.
Mivégre lehet
Felszabadult a gyönyör,
Ha más szeme figyel
Minden mozdulatra,
Árnyékát az ablakra
Tapasztva, vágyainkat
Csak görcsöse hűti el.

Ha mondanád,
kedves hogyan csináljam,
Ennék farkast,
Széltében hegygerincet,
Eloltanám a vulkánt,
Lelopnám a holdat,
Megbocsájthatatlan
Vétkeket követnék el,
És aranypajzson
Kínálnám neked
Minden szavadért,
Mely csókodat fedi
Királyi dísztől
Súlyos vértezetben
Szállnék feléd,
És elbújnék neved fölött
Egy ékezetben.
De ha nem jó így,
Adhatom magam
Véresebben.
Cafatként kutyádnak,
Vagy ha nincs a vágynak,
Szakíts tovább
a nappalok és az éjszakák
Komorjárású királyának,
A csak magát szerető
Sötétbe bújó folyton kétkedő,
Mélyre küldő,
Titkokat mocskossá
Fecsego lágynak.

Mint a kirakós játékot a gyerekek,
Az ajkad, próbálom
Ajkammal összerakni,
És hozzá, hogy nem láthasd,
Cukrozott brióst nyelek.
A kerek márványasztal fölött,
Megfeszül a perc,
Melltartód pántja, kifehérlik
Válltöméses vállaid alól.
Nézem elálló fülecskéidet,
Nézem szemeidet
Gőzölgő hársfatea illanó illata bódít,
Kinyitom magam, beszívlak,
Vékonyka ujjaid között látom a kezem,
Sziréna vágja át a csendet,
Kékfényei az ablakra csapódva
Lefolynak valahol.