Kerek márványasztal fölött, Nézem szemeidet Gőzölgő hársfatea illanó illata bódít, Kinyitom magam, beszívlak, Vékonyka ujjaid között Látom a kezem, Megfeszül a perc, Kifehérlik melltartód pántja, Válltöméses vállaid alól, Sziréna vágja át a csendet, Kékfényei az ablakra csapódva Lefolynak valahol. Nézem elálló fülecskéidet, Mint a kirakós játékot a gyerekek, Ajkad, próbálom Ajkammal összerakni, És hozzá, hogy nem láthasd, Cukrozott brióst nyelek. Nyugodtan fekszem, A plafonon figyelem a pontot. Melegszik a karom, Lebegni kezdek, Lassan feladom, Amit hétköznapok, elől A mélybe rejtek. Kiszáradt a szám, Mert nem tudtam, Hogyan mondjam el. Nincs közöd hozzá, Magától fogant, Magától hal el. A kocsiban bepárásodott Üvegen futkostak a könnyek, Szerelmeimnek folytonos jaja, Ritka sötétbe porlik a hold, Leolvad rólam is a sűrű fény, Tapogatódzom, Keresem helyem, Ahol végre kiegyenesedhetem. Csupán a véletlen Ahogy egyforma Világos és sötétkékek Lettek színei Az ázott esernyőnknek? Lehet, hogy így kell látnom Távolról közel, Hogy minden, mi fontos, Oly gyorsan múlik el. A csillagoktól kérdezem, Véletlen ez, Vagy ezer évek távlatából Jó előre szabva? Látlak magam felett, Magamat kiterítve, Szétesve, kitekerve Mindenhol mindenben látlak És folyton kerülöm a szót, Bizonytalanságban, Könnyek és a nevetés között Dermesztő hidegen. Elálló kis füleit a hajába dugva Néztem és eszembe jutott, Láttam már. Termetre, hajszínre is hasonlít Anyámhoz, Könnyre boruló kedve, Kérdező szeme, Beszédes csendje is ismerős. Kislányos ujjaival A levegőben köröket keresve, Törékeny vállával Egyre feljebb emel, és Belelebegtet a végtelenbe. Elmerül minden ékes érzés A feledés háborgó tengerében, Perzselő fájását oldja már A lassú csend, Már kilépett, De még maradt belőle idebent. Megfog a józanabb kezed, Felemel, mint kisfiút, Ha vérfürdőbe mártják, Szégyenli mocskát, Amelyet nem takar lepel, Azt mondják, Ez férfiasságra nevel, Azt érzed belül, Menekülni kell. Helyzetedtől körből körbe, Túllebegve Elveszítetted, Hol kezdődik a bent, a fent, Már nem találod, Hogy te, vagy Ő van-e, Idelent. Túljátszódtad szereped. Megroggyant a tudatos erő, Te biztos voltál magadban, Mintha más nem is lehetne nyerő. Zuhantál egyre a mélybe, Elhitted, ami csak álom, Valósággá gyúrtad őt, De rosszul számítottad ki Tered és időd. A levegőt színezik a szemei, Ha beszél Hirtelen világosabb lesz minden. Fák táncolnak az utak szélein Felhők kergetik fodrukat, Eső esik, rohanok felé, Mosolytalan marad fent a nap. Elképzelt, elkésett pillanat, Ahogy énfelém szalad. Csak várom, Mint a reménytelen vonatokat. Ahol nincs már menetrend, Hetek múlnak el Síntelen zakatolások Kihalt várótermeiben. Szaladnék én is utánad, De szégyellném, ha Mások előtt látnak Futóbolondnak, Aki feladva minden férfias Hagyományt, Nem veszi észre Reménytelenség mocsarába Süllyesztő adományt. Mosolyod néha bevillan Egy, egy álomba ringató Halk mondatod úszik el, Ujjaid hűvös érintésétől Párás folt a márványlapba, Mint az örökkévalóság olvad el, Mit gondolsz mirólunk? Csak gondolatban, Éjszaki sikamlós utakon Lehetünk e völgyeknek hegye, Gügyögő baba képének Végtelenbe terülő kerete. Kékek és vörösek elegye, A mindenható erőnek Gyógyító fegyvere. Mindig is tudhattam volna a válaszod, Csak játszom magammal, Próbálom feszíteni a húrt, Felpörgetett búgócsigaként Futtatom csíkjaimból a bút, Megdobbansz néha még, Csak nézel rám nagy szemeiddel. De jó, hogy nem érted. Nincs mit darabolva, Apró vágyaktól ébredve Nyerésre józanodva megélned. Szédítő mélységek felett kacsázva Mindegy mi lesz, lallázva Repülök feletted, Kék esernyőkön állva, Integetnék, de ablakodból Mást látok kitárva. Belül valami elszivárgott. Mintha naponta kevesebb lennék, Szürkébb, tompán kongóbb, Nehézkesebb, félőbb, kérdőbb, Érzem, visszafelé forgat a hóra Már halk üzenet a légben Ahogy felfúj, és kiszívja Belőlem a létezés jelét Gravitációdhoz kötött térben Az értelem fáradó ereje. Mindegy lesz, egyre megy, Ha részvéted nélkül múlik el, Ki jött, ki van, ki megy. Néha gondolok rá, És előre félek, Mi vár rám, ha már Semmit sem remélek. Próbálom magam A világhoz, De ami most van, Nem az enyém, Ami volt, úgyis oda van, És ami lesz, Nem több mint a van, A pofonom után, Amit kaptam Magamban Mélyen fájok, de Gyáván kifelé Mást kántálok, Mert, ha kimondanám, Amit érzek, Tudom előre, Csak a vágyad szállna, Ha válaszolnál is Nagyon fájna. Megtorpanok a szó előtt, Nem látok utat, Kérdezlek, Más felöl kerülve, Elmozdíthatatlan falak Küszöbére ülve, Tőled messze, messze Nem merem kimondani, A szót. De látja, Szorong tőle, Menne el, Visszafordíthatatlan Már rajta a kabátja. Sokszor vesztettem így, Szépreményű nemes kegyet, De mindig ugyan úgy rontani, Felfogni ésszel nem lehet. Te azt hiszed, hogy te győztél, Pedig csak legyőztél, Győztél... Te azt hiszed, hogy már tudod, milyen vagyok, Azt hiszed, hogy ilyen vagyok, Pedig ilyen vagyok,... Te azt hiszed, hogy nálad nem nyerhetek, Azt hiszed, nem nyerhetek, Pedig csak én veszíthetek... Te azt hiszed, csak ennyi volt, elég, Pedig elég volt ennyi, Már minden ég... Te azt hiszed, nem tudom mi lesz, ha már tudom, Tudom mi lesz, már tudom, Féltelek, és nem akarom... Te azt hiszed, ez olyan komoly nagy menet, Hiszed, komoly nagy menet, Mennem kell, neked. Te azt mondtad, ne szégyelljem magam, Rólam szól minden kérdés, Minden álom, Csak keresem magam, és mert nem találom. Rólam szól minden kérdés, Önző vadállat, Aki vérbe édeset szeret, Kijátszva még a maradék idot, Mielőtt tálalná magának, A kábult deli nőt, Csorgó nyálát Az első harapásra váltja, És ameddig csak ízlelgeti, Nem is nagyon bántja. Rólam szól minden kérdés, A válaszaid, az ujjad, ahogy tartod, A szemed, ahogy egy pillanatra Bearanyozta a hangod, Ahogy majdnem kicsöppent A könnyed, A csodálkozó mosolyod, A hajad amint görbed, A mondataid, amiket elrakok, Magam köré, előled, gyűjtöm Melegszem vele, A kilincsre lopott illatod, Az ágy, hogy gyere végre be, Rólam szól minden, Most már tudod. Tudod, én tudom, Hogy ez csak egy pillanat, Langyosan simogató, Finoman fájó, Boldogság nélküli Őrült és reménytelen perc, Ami csak megéget, Aztán elszalad. Hiába hívnálak, Hogy csak egy kicsit maradj, Ennyiből kell A mindenséget élni. De olyan ritkán akad, Akihez az ember Szeretne felérni, Akiről ábrándozna, Róla, másnak mesélni, Akiért titkok nyomasztó Tonnáit cipelné, Akiért hazudna, csalna, Kijátszva magát, Az időt, az Istent, Akitol erőt kapna, Több lenne magának, Akitől repülni tudna, Ha szárnyat adna vágynak. Egy perc még, Teleszívom magam veled, Gyengéden, titokban, Ügyetlen ürügybe álcázva, A kellemetlenségektől féltve, Ennyi lehet belőled, Nekem mára, Fejemet más ölébe hajtom, A nevedet áldva. Nem játszol velem. Tisztességből Hagytam el magam, Hogy te is szólj, Ha van még benned, Ha volt is valaha, Ha nem értettelek félre, Ha volna még benned a "ha", Látod rajtam, Érzed is, tudom, Rólam szó ez is, Nem kérdezem, Nem keresem, Próbálok nemesen Átsiklani a lényegen. Mert félnék hallani, Megalázna és összetörne Ha kimondanád, Nincs kölcsönösség E csonka körbe... Ezért nem hagyva Neked teret, Menekítem Józanságod elől. Fájó mámorom A maradék időt, Mert szól valami rólam is. Nem is értheted már, Túl vagyok saját horizontomon, Visszanézek a mélybe, És néha szédülök magamtól És iszonyodom. Te azt hiszed, már ismersz, Én kedvesen eljátszom neked, Nagyokat csodálkozom, Ha kell sírok, ha kell nevetek, A te hálás közönséged, Csak az lehetek. Mit érzel, Amikor így neked Ontom a szót, Fergetegből a végtelenbe Öntöm eléd hangjaim, Hol van az a kontrol, A híres hyper tér, Hol van a Metakommunikáció hitele, Hol vannak a többiek, Akik csak ridegen Mosolyognak, Lesajnálva a jövőt, a múltat. Te is hallod, amit én? Te is várod csörrenését A távolból irányított jelnek? Te is csalódottan nézel Az üzenetrögzítődre, Hogy megint semmi, Te is elbizonytalanodsz, A piros autóktól, Kék esernyőktől, Rántott sajtoktól, Márványasztalos hársfateáktól, Negyedgirizdig Kirágott citromoktól? Ez sem te vagy, Csak egy ember lánya, Akihez hozzákötött Egy titokzatos láma, Akihez bejáratos volt a bálna, Akinek fekete fehér volt Csupán az álma, Mit csinálsz ilyenkor este, A telefonra várva. De hogyan is tehetném Kérdezed, Hogyan lehetnék ott veled, Hiszen itt vagyok, Mosolyra arc, Ha nem ragyog Mivégre lesz belőle Gyöngyözo öröm, mímelni Meddig lesz erőnk, Kizárni, Aki volt, és van közel, Elterelni azt, Az éjszakák zsilipeivel. Mivégre lehet Felszabadult a gyönyör, Ha más szeme figyel Minden mozdulatra, Árnyékát az ablakra Tapasztva, vágyainkat Csak görcsöse hűti el. Ha mondanád, kedves hogyan csináljam, Ennék farkast, Széltében hegygerincet, Eloltanám a vulkánt, Lelopnám a holdat, Megbocsájthatatlan Vétkeket követnék el, És aranypajzson Kínálnám neked Minden szavadért, Mely csókodat fedi Királyi dísztől Súlyos vértezetben Szállnék feléd, És elbújnék neved fölött Egy ékezetben. De ha nem jó így, Adhatom magam Véresebben. Cafatként kutyádnak, Vagy ha nincs a vágynak, Szakíts tovább a nappalok és az éjszakák Komorjárású királyának, A csak magát szerető Sötétbe bújó folyton kétkedő, Mélyre küldő, Titkokat mocskossá Fecsego lágynak. Mint a kirakós játékot a gyerekek, Az ajkad, próbálom Ajkammal összerakni, És hozzá, hogy nem láthasd, Cukrozott brióst nyelek. A kerek márványasztal fölött, Megfeszül a perc, Melltartód pántja, kifehérlik Válltöméses vállaid alól. Nézem elálló fülecskéidet, Nézem szemeidet Gőzölgő hársfatea illanó illata bódít, Kinyitom magam, beszívlak, Vékonyka ujjaid között látom a kezem, Sziréna vágja át a csendet, Kékfényei az ablakra csapódva Lefolynak valahol. |