Megfog a kép, mintha én lennék ott, a mezőn túl, odaát,
Kódolt jelek futnak csíkok között vibráló kékes fényben,
Mintha már láttam volna a titkos írást, egy másik gépen.
Izgatott sorok között halkan jelezve, vesszőkből felé integetve

Itt vagyok, ki kegyeit kereste, ki titokzatos szókat olvaszt titkos
Ötvözetbe, hogy gyarló kíváncsiságán keresztül, a lágyat keresve
Megnyissam végre, acélsodronyosából kifejtve, rostélyát leemelve,
A szemében lássam, hogy a vágyak szőnyegén ki kit teper le,
Eddig azt hittem, csak alkalomra várat, gondolataiban már felkereste
Tudat alatti befogadó várat, hol színes gondolatok szabadszellőn
Szállnak, de tévedtem, megint, és már fájdalmasak az ébredések,
Valami furcsa kéjjel, hamisított mázzal öntött mosolyok mögötti
Rideg valóságban találtam magam, mert másnak szólt az írás,
Vagy tovább cselezve, ármánynak váltam áldozatul esve, kin többen
Derülnek már, mintsem gondolom, móka tárgya lettem, és szánalom.

Mosolyog magában. A fák alatt sok sajt terem, ez is fölényes győzelem,
Passianst játszik velem, cserélget, letakarva kavar, új lapot rak rám,
Méri hol a határ, és még jobban felkavar bután, csuklóból borítja hálóját,
Melyben tovább gabalyodom, és minden szál feszülő borzalom.
Azt hittem jó lehet majd, de már többszörösen igazolom, nem
Adom ki belső titkaim felesleges jeleknek, mert vénülő megérzéseim
Mostanában folyton becsapnak, kicseleznek, nevetségessé tehetnek.
Örömből csak másoknak szereznek mosolyt, vagy legyintést csupán.
Én meg állok egyedül és keresem kukán, régi álmaimba nyíló ablakom
És várom, hogy rám talál múzsám, oltalmat adó, kard nélküli angyalom.