Talán véletlen, hogy pont akkor mentem el a Szépművészeti Múzeumban rendezett Monet kiállításra, amikor nagyon sokan akarták velem egy időben megnézni, de ha valaki nem vált előre jegyet, és elég türelmes, hogy bő másfél órát álljon sorba, annak jó esélye van, hogy találkozzék Monet és barátainak szellemével. Az itt kiállított képek javát mindenki láthatta már reprodukciókon, festészeti albumokban, külföldi kiállításokon. A művekkel való személyes találkozás mégis különleges intimitást kínál. Olyan ez, mint amikor végre találkozhatunk valakivel, akiről sokat tudunk, de csak újságból, TV-ből vannak róla benyomásaink. Most végre találkozunk, megérezzük az illatát, a kisugárzását, felfedezhetünk rajta apró jeleket, rezdüléseket. Állunk a sorban és várjuk, hogy beléphessünk a 'Szalonba'. Az egész olyan, mint egy előjáték a nagy kalandhoz. Akik itt állnak nem türelmetlenkednek, nem morgolódnak. Egy ilyen kiállításért eddig Bécsbe szoktunk utazni, ami időben azért hosszabb. Talán másban is felmerül a kérdés: Mi a titka, hogy ezek a fickók, százötven évvel ezelőtt úgy kitalálták magukat, hogy még ma is hatnak, ma is sorban állunk értük. Mi történt akkor és ott, hogy néhányan ugyanazt kezdték mondani, érezni? Nem csak festészetben, de az irodalomban, a zenében, a kort meghatározó erőteljes életérzésben is. Mitől lesz valaki impresszionista? Miért kötődik Párizshoz, a franciákhoz? Kérdések, amelyekre többféle válasz is adható.

Még dúlt a porosz-francia háború és összeomlóban volt a Második Császárság, de Franciaországban a technikai fejlődés és az igények növekedése révén a polgárság öntudatra ébredt. Vasútépítések, a nagy vállalkozások korát élik. Sokak számára a meggazdagodás új lehetőségei tárultak fel. 1844-ben egy véletlen folytán feltalálják a fapapírost és hozzá az új nyomdatechnikát, amelynek következtében nagymennyiségű könyvet és újságot tudtak előállítani. A hírek gyorsan és nagytömegekhez juthattak el. Megjelentek az első hirdetések, amely serkentették a vásárlási lázat. Megjelentek a nyomtatott reprodukciók, a színes litográfiák, amely sokak számára elérhetővé tették a művészetet. A nyárspolgárokra akkoriban a józan gondolkodás volt jellemző. A tények maximális tisztelete uralkodik a szellemeken. A közönség az íróktól, éppen úgy, mint a festőktől azt várta el, hogy reálisan ábrázolják a valós világot. Balzactól Stendhalig, Dumastól Flauberig sorolhatnánk az írókat, akik kutatói alapossággal az apró részletekből épülő valóságot akarták megírni. Talán a történelmi helyzetből adódóan a polgár józan fantáziája a képzelet világában is szolid árut keresett. A líra még nem volt kelendő. A költészet csak a következő évszázadot készítette elő. Charles Lisle és Boudelaire volt a híd, amely egy nehéz korszak után az élet szépségei felé ívelt. A káosz idején sokan haltak meg a harcmezőn. Sok művész elhagyta az országot és békésebb helyeket választott az alkotáshoz. Talán a véletlen hozta, hogy Claude Monet Londonban ment. Szerencséjére, mert megismerkedhetett valakivel, bizonyos Paul Durand Ruellel, aki későbbi fő támogatója és az impresszionisták elsőszámú műkereskedője lett.

A művészettörténetben itt lép be először a professzionális menedzselés. Talán a véletlennek köszönhető, hogy Camille Pissarró is Angliába menekült. Londonban ismerkedett meg Monet-val. Együtt járták a múzeumokat. Itt találkoztak először Turner műveivel is, aki elementáris hatással volt mindkettőjükre. Pissarró 1892-ben, amikor már befutott, egyszer azt mondta, hogy Turner festészete volt az impresszionizmus legtisztább forrása. Az angol hatást erősítette Alfred Sisley is, aki angol szülők gyermekeként, mint brit állampolgár élt Párizsban. Itt ismerkedett meg Pissarroval és Monet-val. Sisley franciább volt a franciáknál, a francia iskola örökös tagja. Bár nagyon vágyott rá, a francia állampolgárságot soha nem kaphatta meg. A hivatalosok azt mondták róla, hogy nem érdemli meg, mert festészete nagymértékben különbözik a franciás stílustól.

Az egyetemes kultúrtörténetben az igazán jelentős mesterek gyakran műhelyeket, iskolákat teremtettek. Gondoljunk csak Verrocchio műhelyére a reneszánszban, ahol Leonardo, Michelangello, Raffaelló és még sorolhatnánk ki, közösen dolgoztak, komoly képzést kaptak és adtak tovább. Talán ennél is fontosabb volt a közös gondolkodás. Nemcsak színekről, kompozíciókról, hanem a világról, az életről. Tudtak valamit, amivel megváltoztatták a jövőt. Vagy emlékezzünk a XX. egyik fontos mesteriskolájára, a Bauhausra. Walter Gropius a németországi Dessauban építette fel a nagy műhely-egyetemet, ahol építészek, formatervezők, fotó- és filmművészek, mozdulatművészek, festők, szobrászok együtt alkottak. A csapatban asztalosok és kárpitosok, vasasok, mind együtt dolgoztak és tanultak, hogy a dolgozó embernek jobb, kényelmesebb, napfényesebb legyen az otthona, gondtalanabb legyen az élete. Hitler másként gondolta és politikai, faji, és ex-hasi alapon betiltotta az iskolát, a tanárok nagy részét koncentrációs táborokban pusztította el. A Bauhaus hatása enek ellenére mind a mai napig érezhető építészetben, bútorban, formatervezésben, táncban, filmben. A művészettörténet szempontjából meghatározó volt a barbizoni iskola is, amely az impresszionista festészet bölcsőjeként lett ismert. Akik ide jártak, azok igazi profi tájképfestők voltak. Mindent tudtak a kompozícióról, fényekről, természetről. Nem világmegváltó ifjú forradalmárok voltak, hanem olyan érett férfiak, akik tudták, hogy mit miért vállalnak. Számukra a táj többet jelentett, mint színes háttér, dekoráció az előtérhez, aminek csak az a funkciója, hogy valami színes folt legyen. Számukra a táj maga az élet színpada, az élet felülete volt. A barbizoni iskolában azt tanították a mesterek, hogy ki kell menni a természetbe, ott kell festeni. Valósághoz hű képeket kell festeni, amit az élet kínál. Mindazt a természetes szépséget, amit eddig nem festettek meg, nem vettek észre, talán, mert oly közel volt, oly hétköznapinak tűnt. Legyen az egy kikötoi dokk, tengerpart, aratás, egy szénaboglya, tavirózsák a vízen, láttatni kell a szépségüket. A kikötői munkást, a mezőn dolgozó parasztot, a közelünkben élő állatokat, mind-mind újra fel kell fedezni, észre kell vetetni az élet apró örömforrásait, azokat a pillanatokat, impressziókat, amelyek olyan gyorsan illannak, múlnak el, mint, egy íz, egy illat, egy futó pillantás. Ha közömbösen elmegyünk mellettük, értelmüket vesztik a hétköznapok.

'Elég volt az akadémikus konvenciókból! A pillanat sugározta hangulatokat, érzéseket kell megörökíteni!' - kiáltották ki a barátok. Monet mellett Renoir, Sisley, Bazille, Signac, Van Gogh, Rodin, Whistler, Morisot, Manet, Breck, Boudin, és követték a barbizoni iskola mestereit, mint Courbert, Delacroix, Corot, Rousseau, Millet, akik tudtukon kívül alapozták meg az impresszionizmust. A tanítványok soha nem tagadták meg mestereiket.

Talán véletlen, hogy a művészettörténet gyakran akkor fogad el új irányzatokat, ha van egy kis botrány körülötte. Ilyen volt Manet képe is, a 'Reggeli a szabadban', amely megbotránkoztatta a hivatalos műértőket, a Szalon tagságát. Mint korabeli média esemény, robbant. A hatás elementáris volt. Egy vidéki kiruccanásról készült a kép. Egy meleg nyári reggelen ruhátlan nő ül az erdőben, gyümölcskosár és felöltözött férfiak társaságában. A háttérben van egy másik nő is. Rajta sincs túl sok ruha. Bár a francia közízlést egy meztelen nő nem szokta mozgásba hozni, a gesztust mégis provokatívnak ítélték. Pedig a nagyközönség elég jól ismerte ezt a hangulatot, hiszen Maupassan ettől lett népszerű író. De a 'Salon'- mint kultúrpolitikai intézmény működött. Nem lehetett megkerülni. Az 1860 as években Párizsban, több mint 2000 festő élt és alkotott. Elképzelhető, mekkora tolongás volt a Szalon előtt. A képeket csak évente egyszer lehetett beadni zsűrizésre. Akkoriban több mint ötezer képet kellett volna elbírálni. A művészek lázadtak a lehetetlen helyzet ellen. Az újságok jóvoltából országos lett a botrány. Így lett a reggelizőkből festői forradalom. A Szalon akkoriban úgy működött, mint ma egy állami pénzeket elosztó kuratórium. Néha a véletlennek köszönhetően magukat részesítették előnyben. Kemény üzlet volt akkor is. Manet festménye, a Reggeli a szabadban, fogalommá, szimbólummá nőtte ki magát. A műértők mind a mai napig vitatkoznak róla. Annyit mindenesetre elért, 1863 óta - akkor mutatták be először -, hogy nem lehet úgy festeni, mint annak előtte. A képnek sajnos csak a szelleme érződik a pesti kiállításon.

Sokunkban felmerülhet a kérdés, mi a különbség a naturalista, realista mesterek és az impresszionista tanítványok között? Eszmeiségében, technikájában? Témákban? Talán a művészi redukciókban érezhető a különbség? Milyen érdekes, hogy vannak szakmák, ahol az előírt terméket sokféle, de kis mennyiségű anyagból állítják elő. Minden elemet külön-külön kell mérni, és az elemek aránya és milyensége határozza meg a végterméket. Ahogy a gyógyszerész kititrálja a gyógyító szert, ahol minden részlet, egymásra épülő folyamat maximális technológiai fegyelmet követel, ahol főszerepet kapnak a milligrammok, ahol nem lehet egyéni ízlést, megérzést, egyéni kézjegyet beépíteni az alkotásba. Addig a festő a sokféle anyagot, színt, formát, hangulatot, fényeket, változó részleteket, a valóságot megpróbálja újra fogalmazni. Amennyire csak lehet, leegyszerűsíteni a látottat, átírni, átfogalmazni, lehántani mind azt, ami felesleges, kiemelni a számára fontos elemeket, festészetté redukálni a pillanatot. Amitől elénk tárul a varázs, az élmény, a szubjektívizált látvány. Mintha már ismernénk, mintha mi is ott lettünk volna egyszerű, de ha nem, akkor is közünk van hozzá.

Ha nézik a képeket, jusson eszükbe a redukció. Figyeljék meg, hogy ami nincs a képen, az is ott van. A láthatatlan is érződik. Mert a festészet nem csak vizuálisan hat, hanem a bennünk rejlő érzések, átélt, vagy átélésre váró emlékképek generátoraként is működik. Előhív a lelkünkből olyan érzéseket, amelyekről mi magunk se tudtunk addig. Azt vesszük észre, hogy nem tudunk tovább menni, mert a kép nem enged el. A redukált képi világot mi magunkból egészítjük ki. Minél többet adunk hozzá, annál erősebb lesz a kötődés. A művészi redukció olyan, mint a tudományban a Kirlian-effekt, amikor polarizált fényben kirajzolódik egy-egy tépett, elszakadt falevél eredeti körvonala. A kiállításon látogató azt veheti észre, hogy Monet és barátai nagyon hasonló motívumokat, nagyon hasonlóan festettek meg. A fénnyel való játék, a vízfelületek tükröztetése, a vibráló, megcsillanó páracseppek, a levelek mozgásának érzékeltetése minden festő számára kihívás volt. A tökéletes megoldás érdekében Monet egy új, sajátos festészeti technikát indított el. A hagyományos festésnél a színeket keverik. Két vagy több szín keverési aránya határozza meg a kívánt fényhatás elérését. Monet és barátai azt találták ki, hogy a keverendő színeket külön-külön, vékonyan egymás mellé festik fel. Ez lett az optikai színkeverés. Ettől egészen más hatás jött létre, mint a hagyományos színösszekeveréssel. Ragyogni kezdtek fények, a tükröződések, élettelibbek lettek az árnyékok. Rájöttek, hogy a festményre eső fény iránya és színhőmérséklete is változtatja a kép hangulatát. Ugyanúgy, mint amikor egy ablakból figyeljük a tájat és azt vesszük észre, hogy mozdulatlanságában is folyton változik. Amikor hajnalban a nap korongja eléri a horizontot, a vörös, meleg színek mellett megjelenik a kék, amely egyre erősebben dominál és lassan lemossa a fehér falról a meleg színeket. Nem véletlen, hogy kétféle színes filmet gyártanak. Az egyik a hagyományos izzólámpákra szakszóval - mufényre - (3200 kelvinre) van érzékenyítve, míg a napfényben használhatót 5600 kelvin, színhőmérsékletre érzékenyítik. E két antagonisztikus színvilágot csak a festők tudják fizikai korrekciók nélkül, egy színes képben összehozni. A filmesek, a fotósok talán ezt és a totál képeket irigylik tőlük a legjobban. Azt mondják, a jó operatőrt a totáljáról ismerik meg. A totál olyan képkivágás, ahol az egész táj, a távlat dominál. A festők tájképnek hívják. Monet és barátai talán ebben voltak a legnagyobbak. Ahogy az ég, a föld, a víz olyan egységet alkot, amit nem lehet lefényképezni, nem lehet filmkamerával reprodukálni. Miért? Mert a fotó vagy a film a valóságot rögzíti és nem ad lehetőséget a művészi redukcióra. Márpedig ezek a képek attól fantasztikusak, hogy kevéssel tudnak sokat mondani. A kiállított képek hasonlósága abból adódik, hogy nagyon gyakran együtt mentek ki a terepre festeni. Ugyanazt a motívumot örökítették meg, mindenki ugyanazt nézte, de másként látott. Ők is elcsodálkoztak, ahogy egymás képeit nézték, hány megközelítése van ugyanannak a motívumnak. Talán részben erről szól a művészet. Hidak, kertek, felhők, kikötők, rakodók, szélmalmok, vitorlások a parton, a nyílt tengeren, sziklafalak, kifutó hajók, mint ismétlődő motívumok váltják egymást. A francia vidék mellett ott vannak a holland, olasz, angol tájak is. Nem véletlenül. A magyarázat a korban keresendő. Párizs volt a művészetek fővárosa. Minden valamire való művész eljött Párizsba. Hollandok, olaszok, angolok, belgák, amerikaiak, németek, magyarok jöttek feltöltődni, magukat megmérettetni, vagy csak szerencsét próbálni. Kávéházak, füstös, átmulatott momarti éjszakák, bohémtanyák, orfeumok, mulatók, táncosnok, jelentették az imázst. A végletesen felpörgetett életforma mellett a szellem szabadsága is meghatározó volt. Miközben a világ minden részéről jöttek, hogy részesei lehessenek e varázslatos, őrült hangulatnak, addig sokan úgy gondolják, hogy ebbol elég. Viszsza kell menni a gyökerekhez, vissza vidékre, a csendbe, a természetbe. Monet és barátai is ezt tették. Vidékre költöztek. 1871-ben lezárul egy korszak, amely a francia-porosz háborúval kezdődött, majd a kommünnel folytatódott. Kikiáltották a Harmadik Köztársaságot. Szabad és pátoszmentes légkörében virágzásnak indult minden, ami gondolat és ami szépség volt. Párizs kiheverte az ostromot, a megszállást, a polgárháború rémségeit. Haussmann báró tervei alapján megalkották az új Párizst, amely sokkal inkább a világ fővárosa lett, mint azelott bármikor. A vidékre költözött városi emberek újra kezdték megkedvelni. Büszkék voltak a modern iparra, az építészet, a közlekedés fejlődésére. Talán nem véletlen, hogy először az impresszionisták festettek pályaudvarokat, modern, forgalmas városrészeket, forgalmas kikötői jeleneteket. A festők között Monet volt a kor egyik leghangsúlyosabb vezéregyénisége, akire felnéztek, akinek tekintélye volt. Nemcsak azért, mert remek ideológusként az impresszionizmus szóvivője volt, hanem mert úgy tudott mozdonyfüstöt festeni, hogy a képtől távolodva még sokáig érezzük a füst illatát, vagy halljuk a tenger hullámainak zúgását. Mert a látvány mellett a hangok is megváltoztak. A forradalmi változások a zeneszerzőkre is hatottak. Talán véletlen, de egyszerre, szinte egy időben alkotott César Franck, Berlioz, Rossini, Wagner, Verdi, majd Debussy, Mahler, Puccini, Liszt, Ravel, Bruckner, Mendelssohn, Muszorgszkií, Csajkovszkij. Monet és barátai képeihez ők adták az európai kortárs zenét. Képek és hangok kiegészítették egymást. Az érzés, az impresszió szinte átölelték a befogadót, és valami megfoghatatlan, bizsegető, kellemes sugárzással megnyitották a lelkét. Ma is így hatnak. Jobban érezzük magunkat, ha nézzük, vagy hallgatjuk őket.

Itt állok egy meredek sziklafal tetején. Érzem, ahogy arcomba fúj a friss hajnali szél, hallom, ahogy a hullámok az egymáshoz sodródó apró köveken zenélnek. Foszlányokban még hallom a vitorlák, a halászok hangjait, aztán lassan eltávolodnak a sziklafallal védett öbölből és kifutnak a nyílt tengerre. Állok a Halászbárkák kifutása című Monet kép előtt, és nem akarok visszazökkeni a pesti délutánba. Mint az igazi varázslatoknál, nem érdekel, hogyan csinálta. Az a fontos, hogy megtalált, hogy hatott rám, hogy e pillanattól fogva közöm van hozzá.

A Virágzó szilvafák is megállítanak. Tavasz van. Friss, tiszta levegőt szívok mélyre, és azt érzem, hogy most egy kicsit végre megnyugodhatok. Süt a nap, a dombról lefutó szellő megtisztítja az ágakat az elmúlás fehér szirmaitól. Az örök megújulás hétköznapi pillanata. A képen semmi sem idegen. Mindenki számára átélhető a tavasz. Mégis azt veszem észre, hogy a körülöttem állók is mélyeket szippantanak a frissítő atmoszférából. A szomorúfűz is megállít. Drámai és gyönyörű egyszerre. Monet egyik utolsó képét, már szinte vakon festette. Olyan, mint amikor Beethoven süketen komponált. Minden tudása, tehetsége, zsenialitása össze van sűrítve egy képben. Givernyi kertjében sokszor lefestette ezt a fát. Ezen a képen azonban már csak az emlékét festette meg. Úgy, ahogy Ő belül látta. A színek, az ecsetvonások, a gesztusok, erőt vesztett mozdulatok harmóniájából sugárzik az elmúlás reménytelen, visszafordíthatatlan és fájdalmas kiáltása.

Amit leírtam csupán impressziók, az én szubjektív benyomásaim. Talán más, másként látja. De abban biztos vagyok, hogy a kiállítás képeinek többsége megérinti a tél szürkeségéből érkező látogatót. Fizikailag érezhetően felmelegít, belső örömet ad, vigaszt, hogy befogadók maradtunk a globális vizuális és mentális környezetszennyezés dacára. Aki feltöltődésre vágyik, annak csak azt tanácsolhatom, hogy jegyét elővételben vegye meg, - akkor nem kell sorban állnia - és legyen részese e rendhagyó, személyes találkozásnak.

Dénes Gábor