Általános információk | Curriculum Vitae | Művészi hitvallás | Díjak     | Megrendelés |

Dokumentumfilm

Az egészségügyben napjainkban végbemenő változás, - melynek alanyai és tárgyai vagyunk,- túl mutatnak az eddig még követhető átalakulásokon. Az elmúlt 60 év legjelentősebb változásait éljük. Radikális reformerek, elméleti pártpolitikusok, a minden változást ellenzők, a bosszúra éhes megszüntetett osztályvezetők, középkáderek, közszolgák, zsebüket féltő doktorok, és a totálisan dezinformált társadalom, a potenciális betegek, mind, mint néma szereplők e darabnál, állnak meglepetten, látszólag egymással szemben. És közben minden változik, minden bizonytalan, senki nem látja előre - még rövidtávon sem - a saját, vagy környezete jövőjét. Szükségszerű, törvényszerű konfliktusok, és egyre gyakrabban a szakmaiság törvényileg meghatározott alapkövetelményei csapnak össze.

Azt ma már mindenki elismeri, hogy váltani kell. - De hogyan? Merre? Lehet e másoktól mintát venni, szabad e mások módszereit átvenni? Lehetséges-e, egy saját, egyéni szisz-téma kialakítása? Vagy nyissunk, liberalizáljunk, mint az iparban, vagy az üzleti világban? Lehet e szolidalításból és üzlet alapokról egyszerre, haszon nélküli gazdaságosan működő rendszert létrehozni? Lehet-e általánosan, kötelező érvénnyel bevezetni az eddigi humán-kísérleteket, mint az irányított betegellátást, a teljesítmény-volumen-korlátozást, vagy a több biztosítós modelleket? Vagy egyedüli megoldásként komolyan vehetjük-e a rapid döntéseket, a reform megálmodóinak hiányos ismereteivel? A meccs közben változó, követhetetlen, improvizált játékszabályokkal? Meddig terjedhet a bizalom? És hol kezdődik a csalódottság?

- Mit ér az állammal kötött társadalmi szereződés? Mit ér az eddig befizetett biztonság? Ki mondja meg milyen szolgáltatások, milyen gyógyszerek, milyen gyógyítás, milyen gyógyulás, milyen életminőség, milyen életkilátás jár érte?

Kibiztosítva. Hány jelentése is lehet a magyar nyelvben? Lengünk egy foszladozó kötelű trapézon. Alattunk cafatokra szakadt szociális háló. Az unterman már nem garantálja, hogy elkap a dupla szaltó után. Derekunkon még ott a vékony biztosítókötél, de hogy a másik vége hol van, és ki tartja a kezében, az egyre nagyobb homályban, már csak kevesen tudhatják.


1. Képsor. Pásztói Kórház
Nappal, belső
(Már leforgatott)

A szülészet-nőgyógyászaton már minden ágy üres. Csak egyetlen kismama csomagol. Néhány napja szült. Nem igazán érti, hogy mi történik körülötte. A főorvos barátságosan elmondja a távozás utáni tudnivalókat. A kismama felemeli a babát, és lassú, megfontolt lépésekkel elindul. Még húzódik a sebe. A főorvos kikíséri egészen a lépcsőházig.
- Sok szerencsét, és minden jót maguknak. A Nő nem érti, mitől a meghatottság. Ahogy kilép, a főorvos lassan kulcsra zárja az osztály üvegajtaját. Huszonöt évi működés után,- Ő volt az utolsó betegünk. Kicsit a könnyeivel küszködik, de uralkodik az érzelmein.

Végigsétálunk az üres osztályon. A legkorszerűbb eszközök mindenhol. Néhány évvel ezelőtt több milliárdért újították fel az egész kórházat. Itt vannak a legkorszerűbb műtők, szülőszobák, inkubátorok, zselés anyaméhet utánzó melegítők, az altatógéptől a műtét közben használható radiológiai berendezésekig.
- Ezeknek mi lesz a sorsuk? - kérdezem.
- Nem tudjuk. Senki nem tudja még. Elméletileg az önkormányzat tulajdona, bár nagyon sok pénz szereztünk a berendezések megvételére alapítványi támogatásokból. Az a pénz kié? Ki lesz az új tulajdonos? Kinek lesz joga hozzá? Jó kérés.
A főorvos csak nagyokat nyel, széttárja a karját, benéz néhány terembe, ahol már bontják a központi oxigén és központi leszívó csöveit, mert hogy itt olyan is volt.

- Mi lett az itt dolgozók sorsa? - kérdezem, a sebészeti műtő felé haladva, amit szintén rendeletileg bezártak.
- Egy részüknek felmondtak, elbocsátották őket. Most munkát keresnek. A betegeknek Salgótarjánba kell majd menniük. Ott fognak szülni. Nem lesz többé pásztói születésű gyerek.
- Ott milyenek a körülmények?
- Ennél sokkal rosszabbak. Nincs hely semmire. Az egy személytelen nagyüzem, csökkentett ágyszámmal.

A sebészeti műtők egy részét már kezdik átalakítani. Kórterem lesz a mennyezetig csempézett műtő. Rehabilitációs osztály lesz. Ez felső utasítás. Bár az egész megyében egyetlen szakorvos van, aki ért a rehabilitációhoz. Majd biztos utazgat ide, oda.
- Én itt kezdtem az egyetem után. Itt van lakásunk, itt vannak az ismerőseim, barátaim. Szinte mindenkit ismerek, és mindenki ismer. Nagyon sok baba, akit a világra segítettem, már az unokáját hozza hozzám. Harminc éve praktizálok itt. Most hová menjek? Mit kezdjek a tudásommal, a tapasztalatommal? A betegekről nem is beszélek. Mire innét Pásztóról valaki Salgótarjánba ér, addig garantáltan megszül. Hogy vissza hogy jut, az egy másik kérdés.

Belépünk az üres szülőszobába, amely a világon egyedülálló panorámával bír. A korszerű, világos terem hatalmas ablakai a zöldülő Mátrára néznek. A szülőszobában egy asztalkán készenléti eszközök vannak zárt fóliában.
- Erre mi szükség már? - kérdezem meglepetten.
- Sosem tudhatjuk, mi fog történni még. Bármikor behozhatnak egy súlyos állapotban lévő beteget. Az élet nem állhat meg. Elméletileg reggel hatig még van működési engedélyünk.

Ezekkel, a képsorokkal indul a "KIBIZTOSÍTVA" című film, amely egy éven keresztül követné nyomon a pásztói kórházban és az egészségügyben végbemenő változásokat. Filmünk indulatoktól mentesen, objektíven, tényszerűen szeretné bemutatni, mi történik velünk. Mivé lesz a múltunk, és mivé alakul a jövőnk e téren? Ki látja, láthatja-e valaki, milyen irányú lesz a beígért változás? A szaktudásnak, a szakmaiságnak, vagy az elérhető optimális gazdaságosságnak lesz prioritása? Az önmegvalósító érdekérvényesítők, vagy a társadalom szélesebb rétegeit, a szegényeket is ellátni képes rendszerépítők kerülnek ki győztesen?

- Igaz-e, hogy egy kibiztosított időzített bombán ülünk, amely csak idő kérdése, hogy mikor robban, az-az meddig finanszírozható a jelenlegi szisztéma? Igaz e, hogy túl sokan nyúlnak bele a nagy közös kasszába, túl sokan emelnek ki jelentős összegeket olyan virtuális értékű gyógyszerekért, amelyek nagyságrendekkel, olcsóbb készítményekkel is helyettesíthetők lennének. Olyan méregdrága diagnosztikai készülékekért, amelyek napi egy műszakban, csak néhány órát működnek? Igaz-e, hogy csak a privát tőkeinjekciós kúra segíthet? Igaz-e, hogy pazarlóak vagyunk, hogy nem vigyázunk magunkra, hogy sokan felelőtlen életvitelüknek köszönhetően merül le a kassza? Vagy netán szerepet játszanak az évtizedes örökségek, az albán bérek, nyugati árak antagonisztikus párosítása? Szerepet játszik e, hogy míg hazánkban 260 euró a minimálbér, ami után a 310 eurónyi járulékot fizetnek be az államkasszába, addig tőlünk néhány száz kilométerre a minimál bér 600 Euró, a befizetett járuléka 75 Euró. A költségek meg közel azonosak.

- Ha bevezetik a több-biztosítós modellt, mi lesz azokkal az intézményekkel, amelyek csak a politikai hiúság, az egyéni ambíciók támogatásával működhetnek. Mert a betegek részéről, a szolgáltatás színvonala már régen elfogadhatatlan. Nem is lenne szabad működési engedélyt kapniuk, bár az ellátás biztonságáért címmel - eddig még megkapták. Ha szigorúan vennék a minőségbiztosítást, akár be is lehetne zárni őket. Kitört ablakok, sötét folyósók, Egykori szabolcsi ingázó feketevonatok emlékét idéző közös WC-k, lift nélküli magas emeletek, szakadt ágyneműk, kifogyott gyógyszerkészlet... - Melyik magánbiztosító kötne velük szerződést?

- Lehet e a vizit-díjjal megszüntetni a hálapénzt, amikor az orvosok fizetése nem változott, amikor egy szakmunkásnak már több a fizetése? Vagy a munkahely nélkül maradt orvosok, kevesebbért is beállnak dolgozni?

- A kórházak ágyszáma lecsökken, de ettől növekszik-e a betegek komfortérzése? Lesznek fürdőszobák? Saját WC-k? Milyen extra szolgáltatásokat lehet napi áron igénybe venni?
Az akut kórházi ágyak helyén rehabilitációs osztályokat kell létesíteni De milyen rehabilitációs osztályokat? Kardiológiai, mozgásszervi, ideg és elmegyógyászati? De erről nem esik szó. Mintha valami nem lenne kerek, hiszen ma Magyarországon kevesebb, mint félszáz rehabilitációs szakorvos van összesen. Az egyéb rehabilitációs szakemberekből pedig tízezer lakosra egy sem jut. Ma jelenleg országosan 28 fő képviseli a rehabilitációs szakmát. Lehet-e erre országos programot építeni? Nem a képzéssel, a feltételek megteremtésével kellett volna kezdeni?

- Mit jelent az irányított betegellátás? Kinek jó, ha valakik felülről, még belenyúlnak az amúgy is forráshiányos rendszerbe, és mint vállalkozók, maguknak próbálnak hasznot realizálni. Nem ettől fog turbózódni a paraszolvencia? - Hiszen nem mindegy, hogy ki mikor kap terminust egy, egy vizsgálatra, vagy beavatkozásra. Ahogy eddig is, mindenki meg fogja találni a sajátos technikát, hogy ne kelljen hónapokat várnia egy fontos vizsgálatra, hiszen az időben való vizsgálattól a gyógyíthatóság függhet. Vagy e tendenciák már a magánszektor felé való nyílt terelgetés gesztusai, ahol valóban gyorsabban, jobban szolgáltatnak? Azaz kétszer fizet, ki egyszer kap?
- Az elképzelt új rendszerben, hogyan valósul meg az egyes betegek, betegségek követése. Hiszen jó néhány olyan betegség van, ahol szó szerint létkérdés, hogy az orvos követni tudja a betegségből adódó változásokat. Mi lesz az eddigi leletekkel? Az eddigi kezelésekkel, vizsgálati metódusokkal? Mi lesz a bizalommal, amely beteg és orvos között meghatározó lehet. Kinek van egy futószalagról érkező orvoshoz bizalma? Akinek se ideje, se információja nem lesz az előzményekről, aki intuíció és empátia nélkül, jobb esetben csak a protokoll szerint vizsgál, rosszabb esetben a tulajdonos, vagy a gazdasági igazgató utasításai szerint.

- Hová, hány helyre kell mennie egy pest megyei lakosnak, ha beteg lesz? Egy Tárnokon élőnek a budai Szent Imre Kórház lenne a legközelebb, de a tárnoki a Kerepestarcsai Kórházba kell, hogy eljusson, ha tud. Ami messzebb van tőle, mint Székesfehérvár. Hogy jut oda? Hogyan jut vissza? Ki fizeti az utazásokat? De az elképzelés szerint a tárnokinak minden betegségét máshol fogják kezelni. Más rendszerben, más leletekkel, más szaktudással, más esélyekkel. Az információk egyelőre sehol sem fognak összefutni. Vagy mégis?

- Ki tudja megmondani, hogy az egészségügyi szolgáltatásokért, eddig mennyit fizettem be és mennyit vettem igénybe?
- Mi az igazi oka, hogy még nem készült el a digitális TAJ kártya? Amin minden lényeges információ együtt lehetne. Betegségről, terápiáról, előzményekről, befizetésekről stb. Mit lehetne vele megspórolni?
- Lehet- e egy biztosítási rendszert megváltoztatni, ha nem pontos az OEP nyilvántartása?
- Az APEH, mint beszedő, vállal e felelősséget az egzakt adatokért?
- Ki tudja ma megmondani, hogy mi mennyi? Hogy ki nem fizet? Mely rétege a társadalomnak?
- Mit jelent a szlogen, hogy eddig ingyenes volt az egészségügy? Mennyi volt, amit egy életen keresztül fizettünk? Mi volt ingyenes?
- Ha az OEP virtuális számokkal számol a járulékok beszedéskor, hogyan néz ki a szolgáltatások kifizetése? Ott is fenn áll a milliárdokra rúgó tévedés lehetősége?
- Minek alapján döntenek majd a kötelező biztosítási piacról? Milyen mintából is választhatunk? Milyen biztosítási modelleket ismerünk? Mit kínál Ausztria, Németország, Belgium, Anglia, USA, - melyik az igazi?

- Mi alakul itt át? Mitől lesz jobb, és főleg kinek lesz jobb? Meddig terjed a fapados, és hol kezdődik majd az extra szolgáltatás? A gyógyulás esélyegyenlőségének hol lesznek a monetáris határai? Ki dönti el, hogy az életbennmaradás meddig gazdaságos?
- A több-biztosítós modell bevezetése esetében, hogyan kell értelmezni az állam és az egyén felelősségét?
- Miért nem készült el eddig a finanszírozási protokoll, amely egyértelművé tesz orvosnak, intézménynek és főleg a betegnek, hogy egy-egy betegség esetén, milyen vizsgálatokat kell elvégezni a biztosító terhére, és melyek azok, amelyeket már nem fizeti? Spórolhatnak-e nyereség javára, a beteg hátrányára?

- Nemzetközi összehasonlításban ma Magyarországon halnak meg legtöbben a 28 és 65 közötti férfi korosztályból. Ma Magyarországon a szív és érrendszeri betegségekből eredő halálozási statisztika európai összehasonlításban az egyik legrosszabb. A daganatos betegségek terén, bizonyos daganatlocalizációkból eredő halálokokban ma is világelsők vagyunk. Súlyos terheket cipelünk. És megoldást csak a társadalom összefogásából várhatunk.
Felmerül a kérdés: - Lehet-e pártalapon, szakmai konszenzusok nélkül, életkilátásokat, meghatározó döntéseket és ellendöntéseket hozni? Lehet-e a betegek hátrányára, politikai meggyőződésből kijátszani a hatályos törvényeket? Megengedhető-e az egészségügyben, hogy ott is érdekérvényítsék pártérdekeiket azok, akik úgy gondolják, minél rosszabb annál jobb? Lehet-e ma a civiltársadalomnak összefogni - önmagunkért, a közös jövőnkért?

A film olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek valamilyen okból nem kerülnek előtérbe a hazai média piacán. Talán, mert nem a pillanatnyi szenzáció a lényegük. - Mi a cél? Az ellátás minőségének javítása, vagy a hiányzó források virtuális helyettesítése? Kinek mi a cél? Kérdések, amelyek itt kavarognak, amelyekre mindenki szeretné tudni a megnyugtató választ. Milyen világ jön el? A gazdasági igazgató és az informatikus veszi majd át a hatalmat a gyógyító folyamatban? Mintha most kezdenénk el egy új életet? És a régivel mi lesz?

- Eladhatók-e az egykor államosított kórházak, eladhatók-e a kórházépületek alatt elterülő ingatlanok? Kinek a tulajdona? Vagy csak az egyházak kaphatták vissza egykori jogos tulajdonukat?
- Van-e különbség a zöldmezős beruházásból épülő egészségügyi intézmény vagy a kiárusított intézmény között?
- Megveheti-e a magánbefektető az államosított kórházat? Megveheti e a működéshez szükséges állami eszközöket? (Az nem a mi pénzünkből van - volt?)

Az 50 percesre tervezett filmmel az ország különböző pontjain keressük a választ. Forgatunk kórházakban, járóbeteg-szakrendelőkben, háziorvosoknál, magyar piacra készülő magánbiztosítóknál, a döntési mechanizmusokat befolyásolókkal. A nézőre bízzuk a döntést, hiszen neki kell döntenie, hogy melyik alternatívát szeretné, hiszen ő fizeti, az ő pénzéről is döntenek azok, akik számára a jobb, vagy a rosszabb megoldást iktatják majd törvénybe.


Pásztói Kórház
Nappal belső.
Terepszemle

Lassan két hónap telt el a forgatás óta. A kórtermeket átalakították. Rehabilitációs osztály nyílt a nőgyógyászat helyén is. A drága műszereket egy lesötétített terembe zsúfolták. Ott várják sorukat. Az alapítványi támogatásból vásárolt tízmilliós inkubátor, a többi műszerrel együtt valószínűleg az enyészeté lesz. Talán senki nem számolt előre, mi mennyi. A nőgyógyászati műtő, egyelőre még egyben van. Azt remélik, hogy egynapos sebészetre még kaphatnak engedély, OEP befogadást. Már senki nem dolgozik ott a régi kollektívából. A betegek mentő viszi Salgótarjánba. Ha kell, hozza is. De kontrollra, utókezelésre már saját költségen kell utaznia a pásztóiaknak. A tarjáni kórházban a csökkentett ágyszámok, és a nagyságrendekkel megnövelt ellátási terület okozta zsúfoltság a biztonságos működés határát súrolja. Helyi szinten néhányan próbálják megmagyarázni a változások okait, de maguk sem értik.

Hogyan alakul tovább az osztály, a betegek és az orvosok sorsa? Végleg minden elszáll, vagy van remény a váltásra, az egynapos sebészetre. Vagy más utakat kell keresni? Lizingelni, megvenni egész osztályokat? A járulék és adófizetőket mikor járnak jól?

Dénes Gábor