Dokumentumfilm

1. Képsor
A budapesti parlament előtti parkolóban. Nappal külső

Nagy csődület a parlament előtt parkolóban. Újságírók, fotósok, televíziós stábok, alkalmi bámészkodók egy öregecske autót, egy Zsigulit vesznek körül, amelynek nyitva a motorházteteje és a csomagtartója is. A kocsi előtt három fiatalember áll. Az egyik egy műanyag locsolókannát tart, a másik egy ásványvizes flakont és egy zöld színű nagyobbacska tablettát, míg a harmadik fiú egy okiratot mutat a kamerák felé, amely a kék tabletta szabadalmáról szól.

A média munkatársai hektikusan dolgoznak. Mintha éreznék, hogy nem lehet rontani. Egy külföldi stáb is megérkezik. Lökdösődnek a jobb helyekért. Amit itt most felvesznek, az lehet, hogy világszenzáció.

Tamás, az egyik fiú kinyitja az autó üzemanyag betöltőnyílásának ajtaját, lecsavarozza a tanksapkát. Péter, a másik feltaláló az áttetsző kannába beönti a flakon ásványvizet, majd bedobja a tablettát. Pillanatok alatt a víz megzöldül. Néhány lötykölés után egyszerűen beöntik a folyadékot a benzintankba.

Zoltán, a harmadik fiú beül az autóba. Gyújtást ad. A motor azonnal beindul. Mindenki a motorteret, a csomagtartót nézi, hogy lehetséges-e valami trükkös megoldás. A motor egyenletesen jár. Mindenki csodálkozik.

A fiúk lecsukják a tetőket, beülnek az autóba és egy kis túráztatás után egyszerűen kilőnek. Egy rövid kör megtétele után visszaállnak a kiinduló ponthoz.

Ahogy a fiúk kiszállnak a kocsiból, azonnal megrohanják őket, mint a filmsztárokat premi-er után. Az egyik riporterlány a kamerával szembefordul és felkonferálja a hírt: - Három magyar vegyészhallgató, három magyar egyetemista eredeti találmányáról számolunk be önöknek...
Egy másik riporter az üres kannát mutatja: - A zöld tabletta összetétele egyelőre hétpecsétes titok...
Egy harmadik riporter a kocsira mutat: - Önök is szeretnék tudni, hogy mi történik majd e bemutató után?

Ezekkel a képsorokkal indul az egész estésre tervezett dokumentumfilm, amely két síkon építkezik:

A film szeretne egy átfogó helyzetképet adni korunk egyik legjelentősebb kérdéséről, a civilizációt, az emberiség fejlődését meghatározó és egyre érezhetőbb válságról, a hagyományos energiaforrások kimerülésének várható következményeiről. A téma mindenkit érint, mert Magyarországon éppen úgy mint Európában, mindenki fogyasztó. Mindenki függ a készletek alakulásától, a politikai célokra, zsarolásra is használt folyamatos áreme-lésektől, de egyre inkább függ az alternatív energiahordozók és a hagyományos tüzelő-anyagok viszonyától. Függünk azoktól a multinacionális konszernektől, amelyek mindet elkövetnek, hogy a lehető legnagyobb hasznot profitáljanak a hiányból, hogy senki ne akadályozhassa meg monopóliumuk erősödését. Mint európai polgároknak tudnunk kell, ismernünk kell az Európai Unió rövid és középtávú energia stratégiáját, és persze a hazai energiaipar és fogyasztás jövőképét is, abban a reményben, hogy még a mi életünkben érezhető változásokat hozhatnak a ma még marginális lehetőségek. Ezért fontosnak érezzük, hogy filmünk nemzetközi kitekintést adjon a jelenlegi és a jövőbeni alternatívákról.

*
Ma kiszolgáltatottabbak vagyunk, mint évszázadokkal azelőtt. Ha nincs áram, szinte minden leáll. Ha nincs kőolaj, szinte lebénulunk. Nincs se fűtés, se közlekedés. Nem vagyunk felkészülve a hosszabb ellátási zavarokra. Nem vagyunk felkészülve, hogy változtatni tudjunk e permanens kiszolgáltatottságon. Nézzünk körül, ki mivel próbálkozik, mire lehet számítani középtávon?

Részben magyar, részben külföldi tudósok, politológusok, gazdasági elemzők, szakmérnökök, feltalálók, fejlesztőmérnökök, filozófusok, jövőkutatók osztják meg a nézőkkel gondolataikat. Többek között a Nobel díjas Oláh Györgytől Gerhart Schröderig, Dieter Helmtől, Kovács Kornélig, hogy képet kaphassunk a jövőnkről.

- Mi tehet a világ, hogy ne lehessen visszaélni az energiahordozók kitermelésével, árával, mennyiségével?
- Mit tesz a világ, hogy biztonságos és kiszámítható legyen a jövő energiája?
- Milyen lehetőségei vannak másoktól független, nemzeti energiatermelésnek, egy olyan nyersanyagokban szegény országnak, mit Magyarország?
- Mit tehet a polgár, és mit tehet az állam? Mit kell tenni, hogy megóvjuk környezetünket, és megóvjuk önmagunkat, gyerekeinket, unokáinkat?

*
A film másik dramaturgia síkján egy magyaros, mondhatnánk - közép-kelet európai történet játszódik, amelyből nem hiányzik se a kritika, de az irónia sem. Egy szinte megszo-kott szemléletet szeretnénk bemutatni és leleplezni, amely gátja, akadálya a jövőt meghatározó alkotni vágyó tehetségeknek. A film a megszokott, szinte általános kérésre keresi a választ:
- Miért nem jó? Mitől nem lehet elfogadni? Mitől nem lehet elfogadtatni, ha egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, végre van egy zseniális magyar találmány, amely jelentős mértékben változtathatna a jelenlegi gazdasági és mentális paramétereken?

Film rövid Tv-híradós, riportok stílusában végigköveti, hogyan próbálják meg a különböző hatóságok, a konkurenciát nem tűrő multnacionális mamutok, az érdekeltségből kimaradt korrupt szakértők, a botrányra éhes média, "illetékes elvtársak" tömegei, az alvilágtól a főhatóságig, hogy ha a sikerből nem részesülhetnek, akkor másoknak se legyen haszna belőle, - vagy ha más nem, legalább ne legyen egyértelmű siker. Esetünkben hogyan tudják megakadályozni egyesek, hogy a zöld magyar csoda, mint magyar találmány, elindulhasson világtörténelmi hódítására.

A 19. század elején Thomas Malthus brit közgazdász azt jövendölte, hogy miután az emberiség létszáma hamarosan az 1 milliárdot is eléri, a szabad földterületek pedig elfogynak, a tömeges éhhalál és a civilizáció összeomlása elkerülhetetlen. Az emberiség lélekszáma mára a 6 milliárdot is jóval meghaladta, és a fejlett országokban inkább az agrár-túltermelés és az elhízás jelent társadalmi problémát. De ismét felmerül a kérdés, hogy meddig tartható fent a fejlett társadalmaknak e kegyelmi állapot? Meddig tartható fent például az egyik legfontosabb energiahordozó, az olaj kitermelésének jelenlegi üteme?

A világ mai olajkitermelésének zömét eddig olyan óriás olajmezők adják, amelyeket két hullámban - az ötvenes években, illetve a nyolcvanas évek elején - fedeztek fel. A könnyen megtalálható nagy mezőket már feltárták. Nem valószínű, hogy megismétlődhet az az időszak, amikor kalandvágyó geológusok Szaúd-Arábiában felfedezték az óriás Ghavar-mezőt, ami az elmúlt negyven év globális olajfogyasztásának csaknem tizedét adta. A szárazföldi kutatásban egyre inkább a "sok kicsi sokra megy" elvre lehet számítani.

Az olajtermelésben a tenger határterület: az elmúlt tíz évben 600 méterről 3 ezerre nőtt az a mélység, ahonnan még felszínre tudják hozni az olajat. Nem kétséges, hogy a jövőben Nyugat-Afrika és Brazília partjainál a Mexikói-öbölben a mélytengeri kitermelés jelentős szerepet fog játszani.

A legutóbbi olajpánik, a nyolcvanas évek eleje óta a világ mintegy kétszer annyi olajat termelt ki, mint amennyi akkor a bizonyított készlet volt. Az olajár megnégyszereződése az elmúlt öt évben mintegy két és félszeresére emelte a gazdaságosan kitermelhető mennyiséget. De ma a termelésbe vonható területek növekedésénél is fontosabb a kinyerési hatékonyság javítása. A Nyugaton már régóta elterjedt eljárások meghonosításával az orosz kitermelés is a kilencvenes évek vége óta másfélszeresére nőtt.

További növekedési lehetőséget jelentenek a "nem konvencionális olajfélék". A legfontosabb ezek közül a nehézolaj (lényegében kátránnyal átitatott homok), melyet markolóval bányásznak, és dömperrel szállítanak a finomítóba. Kanadának több mint tízszeresére ugrott az olajkészlete (ezzel ma Szaúd-Arábia mögött a világon a második helyezett), amikor a kormányzat úgy döntött, hogy a technológiai fejlődése révén javítható a költséghatékonyság, valamint az emelkedő árak miatt készletnek tekinti a kátrányhomokot is. Az elmúlt években dollármilliárdokat fektettek ebbe a technológiába, amely Kanada olajtermelésének zömét adhatja.

A hagyományos olajkészleteket többszörösen meghaladó szénhidrogénkészletet rejt az üledékes kőzetek egyik fajtája, az olajpala és a tengerben található metánhidrát is. E nyersanyag hasznosításának lehetőség adott, de még nincs ipari méretű felhasználása.

A világgazdaság a hetvenes évek két olajárrobbanása során meglepően rugalmasan tudta csökkenteni olajfogyasztását elsősorban az erőművi felhasználás során, melyet főképp szénnel és atomenergiával váltottak ki. Ma az olajat leginkább mobilitásra használják.A világ olajtermelésének 70 százaléka a közlekedésbe megy, s megfordítva: a közlekedés energiaszükségletének 93 százalékát az olaj biztosítja).

Ma az emberiség egymilliószor gyorsabb tempóban bányássza ki az olajat, mint ahogyan az természetes úton felhalmozódik. Ezt a tényt jelentősen befolyásolja Ázsia robbanásszerű fejlődése, és a fejlődés által generált fokozott olajigény. De evvel szorosan összefügg az olajhiány által generált recesszió is. Kína gazdasági növekedésének kétharmadát például a nyugati világba irányuló export hajtja. Márpedig ha a recesszió miatt a kínai termékekre nincs kereslet, a kínai munkásnak sem lesz pénze rá, hogy autót vásárolva tovább növelje a világ olajkeresletét. Pedig szakértők szerint a jövőben a közlekedés energiafogyasztásának kellene alkalmazkodnia a kőolajár emelkedéséhez. Az emberiség egyharmada, Kína és India a motorizáció robbanásszerű elterjedésének kapujában áll. A két ázsiai országban mintegy 400 millió autó üzembe helyezése várható a következő húsz évben, ami a legfontosabb oka a világ olajfogyasztásában ugyanezen időre prognosztizált mintegy 50 százalékos növekedésnek.

Gazdasági kutatások szerint 1 százalékos olajár-emelkedés mintegy 0,1 százalékkal veti vissza az üzemanyag-fogyasztást, annak révén, hogy a gépkocsi-tulajdonosok inkább vonatra, metróra, autóbuszra szállnak. De ha drágul az olaj, nő a könnyebb súlyú és a dízel-autók piaci részesedése, csökken az autópark átlagos fogyasztása: - Így néhány év átfutási idővel - 1 százalék olajár-emelkedés mintegy 0,5 százalék keresletcsökkenést eredményez.

A mostani, harmadik olajárrobbanás is csendes forradalmat váltott ki az autóiparban. A hibrid autók műszaki alapelvei már az 1990-es évek végén ismertek voltak, de akkor, az olcsó olaj korszakában sok gyártó inkább a nagy terepjárókra koncentrált. A Toyotának és a Hondának volt kellő stratégiai víziója ahhoz, hogy az újabb olajárrobbanást már kész hibrid modellekkel fogadja, ami hatalmas üzleti sikert hozott.

A hibrid autókban a villamos energiát a benzinmotor generálja, amit az autó hagyomá-nyos társainál jóval hatékonyabban használ fel: a villanymotorral való kombináció lehető-vé teszi, hogy a motor optimális fordulatszámon járjon, és a fékezéskor az egyébként elve-sző energiát villany formájában visszanyerje. Ebből a típusból pedig viszonylag egyszerű fejlesztéssel előállhat a "hálózati hibrid", egy olyan autó, amely éjszaka a garázsban a konnektorból vesz villanyt, s benzinmotorját csak olyan mértékben használja, amilyenben azt akkumulátorai szükségessé teszik (kísérletek szerint a felvett áram nagyjából napi 30-40 kilométerre lenne elegendő).

A hibrid elektromos hajtás egyébként versenyben van két másik fejlesztési iránnyal: a szintetikus és bioüzemanyagokkal, valamint a hidrogénnel. Az alternatív üzemanyagok előállítása ma még drága és igen energiaigényes. Becslések szerint a következő negyed-század is az olaj korszaka lesz: a készletek és a technológia lehetővé is teszi, hogy a kínálat kövesse a kereslet növekedését olyan árszint mellett, amely nem fojtja meg a világgaz-daság növekedését, s ennyi idő kell is ahhoz, hogy a közlekedés energiahordozót váltson.

De mi a helyzet Európában? Hiszen számunkra létkérdés, hogy az Uniónak milyen energia stratégiája van A tervek szerint a tagállamoknak 2010-re a mai 6 százalékról 12%-ra kell emelniük az úgynevezett megújuló energiaforrások arányát az összes energiafogyasztásban. De tudni kell, hogy ma az EU energiafogyasztásának 40 százalékát a fűtés és a világítás emészti fel, ezért született meg az épületek energiatanúsítványát előíró rendelkezés, amelyet épp idén kell bevezetniük a tagállamoknak (Magyarország hároméves haladékot kért).

Az oxfordi Dieter Helm professzor négy pillérre építené fel az új közösségi energiapolitikát. Részben közösségi finanszírozással, részben adókedvezmény-ösztönzéssel. A következő évtizedben egyetlen összefüggő hálózatba kapcsolná össze a tagállamok villamosenergia-vezetékrendszereit.

A brit szakértő a tagállamoknak kötelező stratégiai gázkészleteket is előírna, amelyekből válsághelyzetekben kisegíthetnék egymást. Ez igen előnyös alkupozíciót garantálhatna az uralkodó beszállítókkal szemben. Emellett uniós szintű információs központot hozna létre, amely a kormányok kötelező beszámolói alapján szisztematikusan nyilvántartaná a tagállami energiakapacitás-fejlesztési és - beruházási terveket. Az uniós tagországok átad-nák egymásnak a jelentősebb gázimport-szerződéseikről szóló információkat is, így a kö-zösségi hatóságok tisztában lennének a kiszolgáltatottság mindenkori mértékével, az EU pedig egységesebb tárgyalópartnerré válna a valószínűleg tartósan monopolhelyzetű Gazprommal szemben.

Emlékezetes képsorok a Híradóból. A Gazprom elnöke ünnepélyesen elzárja az Ukrajnán keresztül Európa számos országába - köztük Magyarországra - irányuló gázvezetékek csapjait. Moszkva csak egyetlen napra zárta el az európai gázvezetéket, de ezzel elérte, hogy az EU-tagok komolyan elgondolkozzanak az energiapolitikai integráció elmélyítésén. Az alternatív beszállítók szerepének növelése mellett a takarékosság lett a kulcsszó.

Talán kevesen tudják, hogy a világ földgázkészletének 25 százalékát birtokló Gazprom, az EU földgázszükségletének negyedét, gázimportjának felét fedező óriásvállalat A "nagy medve" ráadásul Európa első számú külső energiaellátója, a 25-ök kőolaj-felhasználásuk 30 százalékát is tőle szerzik be.

A legtöbb szakértő nem kétli, hogy Oroszország tartósan Európa egyik fő energiaszállítója marad, hiszen a függőség kölcsönös: az orosz költségvetési bevételek mintegy fele szár-mazik az unióba irányuló energiaexportból, és tartalékainak kiaknázásához is rászorul az európai tőkére.

Ma a hatályos uniós alapszerződés, az energiaellátással kapcsolatos felelősséget a tagál-lamok szuverenitási körébe utalja, Az EU 1996-tól kezdve két hullámban is kötelezővé tette tagállamaiban az energia - gáz és elektromos áram - termelésének és kereskedelmének liberalizációját, aminek eredményeként 2007 közepére mind az üzleti, mind a háztartási vásárlók szabadon válogathatnak majd az egységes európai piacon az energiaszolgáltatók között.

Az úgynevezett megújuló energiaforrások, például a biomassza felhasználásának gazdaságossá tételét célzó kutatásokat az EU támogatja ugyan, de a szénhidrogén-alapú ener-giahordozókkal való szakítás szándéka gyakran ütközik társadalmi korlátokba: a lakosság, illetve a zöld mozgalmak ellenállása több tagállamban buktatott már meg vízerőmű-beruházást, felszíni szénkitermelést, villamos áramot előállító hulladékfeldolgozó építését, sőt szélerőművek felállítását is.

A közösségi energiakínálat átlagosan harmadát nyújtó atomerőművekről nem is beszélve: több tagállamban - például Ausztriában, Belgiumban, Németországban, Svédországban, Olaszországban - törvény, illetve politikai konszenzus tiltja új atomerőművek építését, vagy írja elő a meglévők néhány évtizeden belüli bezárását.

Addig a francia áramtermelés közel 80 százalékát atomerőművek adják, Finnországban pedig - az EU-tagállamok közül egyedül - nemrégiben határoztak új nukleáris erőmű építéséről. Egyes kommentátorok az atomerőművekkel szembeni harc intenzitásának lanyhulását jósolják, ahogy Nyugat-Európában lassan nyugdíjba vonul az a politikus generáció, amelynek felemelkedése a hatvanas évek antinukleáris mozgalmaihoz kötődik.

Sok tudós állítja, sokkal veszélyesebb a globális felmelegedés, mint az atomerőművek működése. Ezt alátámasztja a kiotói egyezmény is, amely végrehajtásában a viszonylag tiszta energiát adó atomerőművek elvileg jelentős szolgálatot tehetnek.

A környezetvédők: a nukleáris energia újabb európai felívelésének előszelét érzékelve máris visszavágtak. Már csak azért is, mert jelentős uránkészletek híján ez nemcsak Európa további energia-kiszolgáltatottságát hozná magával, hanem a globális terrorizmus korában rendkívüli veszélynek tenné ki a kontinenst. De a környezetvédő mozgalmak ugyanakkor már az EU bioüzemanyagprogramját is támadják. Ez előirányozza, hogy 2020-ra az unió összes üzemanyag-felhasználásának ötöde ilyen forrásból származzon A takarékosság jegyében ma Olaszországban hőkommandósok járják a város. Különleges mérőműszerekkel ellenőrzik, hogy fűtési idényben hány fokra melegítik fel az épületeket. Legyen az közintézmény, szálloda vagy áruház 20 foknál nem lehet több, mert ha igen, akkor szigorúan büntetnek.

Filmünk bemutat egy teljesen új lehetőséget. Az EU által szerevezett fejlesztést, amely a szakértők szerint - a történelem szemétdombjára hajítja majd a kőolajat és a földgázt - és a következő 1-2 ezer évre megoldaná az emberiség ellátását olcsó, tiszta és veszélytelen energiával.

Tízéves előkészület után megszületett az a megállapodás, amit az EU és öt partnere - USA, Kína, Oroszország, Dél-Korea és Japán - kötött, miszerint a világ első kísérleti fú-ziós atomerőművét a dél-franciaországi Cadarache-ban építik meg. Az ITER (International Thermonuclear Experimental Reactor) néven futó szuperberuházás 4,6 milliárd eurós költségét 40 százalékban az EU közös költségvetése, míg 10 százalékban maga Franciaország fedezi, az összeg másik felén a többiek osztoznak egyenlő arányban. Az ITER az atommagok egyesítése révén nyeri az energiát: ez a fizikai folyamat a Napban és más csillagokban hatalmas gravitációs nyomás mellett mintegy 10 millió Celsius-fokon megy végbe. A fúziós atomerőmű üzemanyaga a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló tengervízből könnyedén előállítható deutérium, illetve a talajban található lítium. Ráadásul ezekből is nagyon kevés kell. További előnye, hogy a fúziós erőmű gyakorlatilag nem bocsát ki üvegházhatású gázokat, nincs szükség veszélyes radioaktiv anyagok szállítgatására, hiba esetén pedig a reaktor működése a folyamat természetéből következően azonnal megáll. Az eljárás gazdaságosságát és környezetbarát természetét mutatja, hogy 1 gigawatt teljesítményű reaktor egy év alatt mintegy 100 kiló deutériumot és 3 tonna lítiumot igényel ahhoz, hogy 7 milliárd kilowattórányi energiát termeljen. Ehhez szénerőműben 1,5 millió tonnányi üzemanyag szükséges, a melléktermék 4,5 millió tonna szén-dioxid.

Brüsszelben a globális együttműködés példájaként emlegetik a nemzetközi mega-projektet, Az egyezség szerint Japán adhatja majd a cadarache-i beruházás vezetőjét és számos szakértőjét. A remények szerint az EU-nak így is legalább 10 ezer pótlólagos munkahelyet teremt ez a nagyvállalkozás, aminek legfőbb rövid távú hasznát a fejlesztés során azonnal "megcsíphető" és más szektorokban is kamatoztatható technológiai újdonságoktól, valamint az európai tudományos élet gazdagodásától várják.

Sokan azt vallják, hogy az egyre fogyó és kezelhetetlen környezetszennyezést okozó fosszilis tüzelőanyagok kiváltását hidrogénalapú rendszerekre kell átalakítani... De ebben sokan ellenérdekeltek.

A szénhidrogént felváltó hidrogéngazdaság alapelemei olyan biomassza-erőművek lehetnének, amelyeket - például a zöldalga egy fajtáját számára kedvezőtlen, kénszegény környezetbe kényszerítve - ipari méretekben lehetne hidrogén termelésére bírni.

Már ma is léteznek olyan hibrid hajtású gépkocsik, amelyek a benzin mellett hidrogént fogyasztanak, csakhogy ma még a felhasznált hidrogén majdnem 100 százalékát épp a véges mennyiségben rendelkezésre álló földgázból nyerik világszerte. Átmeneti alternatívának ígérkezik az atomerőművek által a "kereslethiányos" éjszakai órákban termelt, olcsó villamos áram felhasználása, esetleg az időjárás szeszélyének kitett napkollektorok, szélkerekek használata. Egy ilyen kísérleti erőművet, ahol a szélkerekek ingadozó termelését hidrogéngyártással "simítják ki", már üzemeltet a norvég Norsk Hydro vállalat. A Nobel-díjas kémikus, Oláh György a jövő legfontosabb energiahordozójának és üzemanyagának a metilalkoholt (metanol) tartja, amit szén-dioxidból és vízből állítanának elő. Magyarország e tekintetben nagyhatalom lehetne, hiszen termőföldjének aránya 64%, az európai átlag 24%-hoz képest. Tehát lenne helye a nagyüzemi metilalkoholgyártásnak.

Magyarország bizonyos szempontból energiahatalomnak számíthatna: 10,6 milliárd tonnás szénkészlete a jelenlegi kitermelési szinten ezer évre lenne elegendő. Csakhogy a szénvagyon mennyiségének körülbelül a fele lignit, amelynek a fűtőértéke a feketeszénének alig harmada, viszont a levegőt szennyező kén-dioxidból tonnánként 17 kilogrammot tartalmaz.

Magyarország további jelentős energiaforrása a felszín alatt tárolt, 4,7 millió petajoule-ra becsült geotermikus hő, amelyből az országos ásványvagyon-nyilvántartást vezető Magyar Geológiai Szolgálat (MGSZ) becslése szerint évente elvileg több mint 260 petajoule-t - ez a hazai teljes éves energiafogyasztás több mint egyötöde - lehetne hasznosítani. Gazdaságossági, környezetvédelmi és fizikai korlátok miatt azonban ez utóbbiból - döntően hévízből - mindössze 3 petajoule-nyi meleget hasznosítanak, a szénbányászat pedig (hőértékben számítva) a hazai energiatermelés negyedét, a felhasználásnak pedig csupán a tizedét fedezi.

A magyarországi áramfogyasztás 35-40 százalékát fedező paksi atomerőmű fűtőelem-ellátása a hazai uránércbányászat 1997. évi megszüntetése óta kizárólag importból lehetséges. A hazai bányászat valószínűleg távlatilag sem lesz ismét kifizetődő. Bár elméletileg 26,8 millió tonnás földtani készlet maradt meg, s ebben tonnánként mindössze 1,2 kiló fémurán található, ráadásul 650-800 méter mélyen, ahol több mint 40 Celsius-fokos a hőmérséklet, s az ércréteg vastagsága többnyire az 1 métert sem éri el.

Legális alternatívának - talán már a közeli jövőben - a biodízel, a gázolajba ellenőrzött körülmények közt kevert növényi adalék, például repceolaj, vagy ugyancsak a növényekből nyerhető alkohol kínálkozik. Az olajos lobbi számításai szerint, a mai magyar dízelolaj-fogyasztás kiváltásához elegendő repce megtermeléséhez az ország szántóföldjeinek jelentős részét e célra kellene igénybe venni. Épületek fűtésére, kisebb települések energia ellátására egyre többen próbálkoznak hőszivattyús megoldással, vagyis elektromos áram és hőcserélők, csőrendszerek felhasználásával a levegőből vagy a talajból elvont meleggel fűtenek.

A legtöbben az emberiség legrégebbi fűtőanyagára, a fára hagyatkoznak. A közvetlen elégetés mellett több helyen a fát "elgázosító" korszerű, de meglehetősen helyigényes kazánt vagy drága, ám folyamatos működést biztosító fűtőkészüléket használnak, amely fából és más anyagokból készített úgynevezett pelletet tüzel. A szénnel szemben a tűzifa kétségtelen előnye, hogy elégetése nem rontja a globális környezeti egyensúlyt, mivel újratermelődő, nem fosszilis energiahordozó, és szennyező anyagot is kevesebbet juttat a levegőbe. A két klasszikus "tiszta" energiaforrás, a szél és a víz felhasználásának jelentős elterjedése sokkal kevésbé valószínű. Néhány szélerőmű felépült ugyan, és működésüket az állam - a hagyományos áramtermelő szektor neheztelését kiváltva - , bár a kötelező átvételi árakkal is támogatja, de az ausztriait idéző szélkerékparkok egyelőre legfeljebb ábrándképek. Az áramos lobbi mindent elkövet, hogy hosszútávon is nélkülözhetetlen maradjon.

A nagyobb vízi erőművek - mint a bős-nagymarosi vagy az aggódva figyelt horvát drávai vízlépcső - tervei sokak számára inkább környezetvédelmi veszélyt jelentenek, mint áramtermelési alternatívát. A magyarországi hévízkincs - bár a világon egyedülálló- felhasználása egyelőre marginális. Gyógyfürdőkön kívül leginkább a dél-alföldi fóliás zöldségtermesztők hasznosítják az általában magas só- és gáztartalmú termálvíz hőjét, ami nagy luxusnak számítna más országokban.

Míg más európai államok jelentős támogatást adnak a megújuló energiaforrások házilagos használatára, addig Magyarországon csak olyan pályázatokat írtak ki, amelyek a hagyományos energiaforrások felhasználására koncentrál. Így az állam nem preferálja a napenergiával kombinált fűtés és melegvízellátást, amelynek kiépítése egy átlagos ház esetében 1 millió forint fölötti beruházás igényel. De a beruházás költségei akár öt-hat év alatt megtérülhetnek, attól függően, milyen fosszilis energiaforrást váltanak ki a megújulóval. Még nagyon kevesen ismerik a föld hőjét hasznosító hőszivattyú beépítésének lehetőségét. Többe kerül, mint a napenergiát hasznosító rendszeré, s a megtérülés a szivattyú villamosenergia-használati többlete miatt sokkal hosszabb lehet, de jelentős mértékben csökkenthető lenne a folyamatosan dráguló földgáz felhasználása.

Hogy a zöld tablettás csoda fikció-e, vagy valóság, azt a néző a film végén tudhatja csak meg, de akkor már szinte mindegy is. Mert valószínűleg ugyan az lesz a végeredmény.

A filmet több országban szeretnénk forgatni, mint Ausztria, Franciaország, Oroszország, Finnország, Norvégia, Olaszország. Abban a reményben, hogy az MMKA támogatása esetén további forrásokra más, akár uniós pályázaton is részt vehetnénk, hiszen a film részben az Európai Unió jövőjéről és lehetőségeiről is szól.

Dénes Gábor